Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bárd János: A szenttamási oksági elv védelmében. (Folyt.)
74 BÁRD JÁNOS Szent Tamás immanens okságának különösen fontos feladat jut az élő szubstanciák lényegi egységének megóvásában. A transzcendens okság kizárólagosságát e téren is korlátlanul érvényre juttatni annyit jelentene, mint megbontani az emberi individuum lényegi egységét. Szent Tamás szerint a test és lélek olyan lényegi egységet alkot, mint amilyen egységet képez a materia prima és a forma substantialis egyesülése más élő egyedekben, azzal a különbséggel, hogy a test és lélekből keletkezett compositum existenciája nem a kettő eredője, hanem a lélek természetszerű birtoka, amelyet a materia prima lényegi formálásával arra is kiterjeszt. Ez az egység tagad az emberi szubsztanciában minden élet-kettősséget úgy lényegi, mint aktivitási szempontból. Az emberi szubsztancia egységének ezt a szenttamási magyarázatát tartotta szemelőtt a viennei zsinat, X. Leó és IX. Pius, amikor a lélek és a test egységéről a következő egyházi döntést hozta : Anima intellectiva unitur cum corpore substantialiter et quidem in ratione naturae, ita ut sit vere, per se, essentialiter atque immediate forma substantialis corporis.1 Brandenstein a transzcendens okság kizárólagosságának állítása ellenére sem helyezkedik szembe ezzel az egyházi határozattal, sőt nyíltan vallja az ember testi-lelki-szubsztanciális egységét. Nyitva hagyja azonban a kérdést, mennyiben egyeztethető össze az említett egyházi határozattal az emberi szubsztancia egységének e fajta magyarázata : «A lélek csupán másodsorban lehet és van is a testtel olyan kapcsolatban, hogy az alapvető lét és életkettősség szoros életegységet is alkotnak .. . Nyilvánvaló, hogy ez az emberi életegység az emberi lélek és az emberi test alapvető, lényeges, elsőleges kettősségét nem érintheti ... Ha tehát azt mondjuk, hogy az emberi lélek a testtel alkotott életegysége folytán a testben mint valamiképpen immanens ok... működik, akkor ez az immanencia csakis másodlagos értelemben vehető.2 Mivel a lét legszentebb ténykedését, az életfakasztást, sűrű fátyol fedi, az okságelvet maradéktalanul soha meg nem oldhatjuk. Ép azért Szent Tamás hármas oksága sem ment a homályosságtól. Tagadhatatlan azonban, hogy ő járt el a legtermészetesebben, amikor a változássorok egymástkövető tagjainak létesítő okát s egyben belső ténykedésük immanens okát magukban a változássorokban s nem azokon kívül kereste. Mennyire rendületlenül hitt ő a hármas okság valóságában, bizonyítja az a megcáfolhatatlan tény is, hogy, mint már feljebb rámutattunk, filozófiai rendszerének úgyszólván minden részében alapvető szerepet tulajdonít neki. Ezzel kapcsolatban nem tartjuk túlzónak a következő megállapításunkat: aki Szent Tamás hármas okságát tagadja, az egyben a skolasztikus filozófia pilléreit döngeti. Bám János. 1 Remer, Phylosophia Scholastica, V. k. 318. 1. és köv. 2 Brandenstein, Az okság elvéről, Theologia, V. köt. II. sz. 149. 1.
