Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Ivánka Endre: Hugo de Balma
HUGO DE BALMA ÉS A MISZTIKA ELMÉLETÉNEK TÖRTÉNETE A XII. SZÁZADTÓL A XVI. SZÁZADIG.1 Hugo de Balma — ez a név, melyet húsz, harminc évvel ezelőtt még a tudósok között is alig ismert valaki, ma már fogalom kezd lenni a későbbi középkor szellemi életének kutatásában. És mégis keveset tudunk a név viselőjéről. Azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy ez a Hugo de Balma azonos-e azzal a Balmey-családból származó karthauzi perjellel, aki a XIII. század végén Északfranciaországban élt. Csupán annyit tudunk róla biztosan, hogy karthauzi szerzetes volt és annak a műnek a szerzője, mely «de mistica theologia» vagy «de triplici via» címmel nagy elterjedettségnek örvendett a középkorban. Hogy például a XV. században mennyire becsülték ezt a művet, azt az erfurti karthauziaknak a XV. század végéről származó könyvtárjegyzéke mutatja. A misztikáról szóló könyvek felsorolása után a könyvlajstrom írója szükségesnek tartja megjegyezni, hogy ez a «divinissima sapientia» 1 A jelen cikk tárgyát illetőleg meg kell jegyezni, hogy ez a kérdés — a misztikus Isten-megismerés mivoltának meghatározása és a lelki és szellemi élet egészébe való beleillesztése — egy szélesebbkörű probléma keretébe tartozik bele : ez a probléma a platonikus és neoplatonikus hagyományoknak a keresztény szellemi életbe való beépítése. A XII. század «contemplatio»- fogalmában — a neoplatonikus hatásoknak megfelelően, melyek úgy Dionysius Areopagita mint Origenes révén erősen hatottak a XII. század szellemi életére — még mintegy differenciálatlanul egyesül a legmagasabb filozófia tárgyköre a szoros értelemben vett misztikával. Annak a hatásnak a kimutatása, melyet Origenes a XII. századra gyakorolt, külön tanulmány feladata lenne ; itt csak röviden utalni lehet arra a fontos szerepre, melyet Origenes Canticum-kommentárja és a Canticumhoz írt homiliái — Szent Jeromos, Szent Ambrus és Rufinus közvetítésével — éppen a XII. század aszcétikus irodalmában játszottak.) A speciálisan misztikus elem csak lassan bontakozik ki sajátságos jellegében, míg végre a XV. és XVI. században a katolikus misztika — hogy Aristoteles szavaival éljünk — êays tfjv aô-roù crúacv, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a platonikus gondolatok megtalálták helyes értelmezésüket és szerves részeivé váltak a keresztény szellemi életnek, míg régebben mindig egy bizonyos «gnosticizmus»-sal fenyegették a keresztény szellemi életet. A XII. század misztikusai által felsorolt három «status»-ban (animalis, rationalis, spiritualis), melyről e cikk folyamán szólni fogunk, lehetetlen fel nem ismerni az Origenes által felállított szellemi-vallási fokozatokat : a (marocós), fvíuaxixós és rtvsuuaxtyós állapotát.
