Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
352 MÓRA MIHÁLY Kutatásainak főbb eredményeit röviden ismertethetjük csak, részint, mert ezek ismeretesebbek, részint, mert legutóbb (Megjegyzések az egyházi jog két kérdéséhez. Kiég. kny. «Jog»-ból Szeged 1939) némileg foglalkoztunk velük. Az egyházi hivatali és vagyonjog, főleg a saját egyház, amelynek teljes jelentőségét elsőnek ő ismerte fel, volt az a problémakör, amely élete végéig elkísérte. Stutz a földtulajdonosnak a saját földjén alapított egyházon, annak minden tartozékán gyakorolt germán uralmában találta meg számos egyházjogi intézménynek, mint a frank hűbérnek és a belőle származtatott egyházi beneficiumnak, a spoliumjognak, a stólának, az ószövetségi tizedjog továbbfejlődésének, a patronatusnak és az inkorporációnak kora középkori gyökereit, de egyben egy világtörténeti jelenség gyökerét is, nevezetesen az invesztitúra harcét. Ez a földtulajdonosi uralom vájta ki a régi római püspökség centralizációját, oldotta fel a püspökségi vagyon jogi személyiségét egyedi javakba, vonta el a saját egyház papját bizonyos mértékig a püspöki hatalom alól, tette hasznothajtóvá az egyházi bevételt a földesúr javára. Stutz visszatérő eszméje volt az egyházjogba betörő germán gondolatnak, valamint a XII. században ébredező kánoni jogtudománynak és főleg az első nagy jogászpápa, III. Sándor részéről megnyilvánuló ellenhatásnak megvilágítása. Nehéz lenne felsorolni minden dolgozatát, amely ebbe a gondolatkörbe tartozik, elég, ha a fontosabbakat soroljuk fel : Die Eigenkirche als Element des mittelalterlich-germanischen Kirchenrechts 1895, Geschichte des kirchlichen Benejizialwesens von seinen Anfängen bis auf die Zeit Alexanders III, 1895, Lehen und Pfründe 1899, Patronat, Pfarre, Regalie 1904—1905, Eigenkirche, Eigenkloster 1912, Das Eigenkirchenvermögen 1911, Parochus 1911—1937, Ausgewählte Kapitel aus der Geschichte der Eigenkirche und ihres Rechts I—III, 1937. Azt hihetné az ember, hogy a saját egyház tana iránti hajlam egyoldalúvá tette. Erre azonban a sok egyébtárgyú dolgozata cáfol rá. Stutz, az egyházi jogdogmatikus nem áll hátrább az egyházjogtörténész mögött. Itt kell megemlíteni a két kiadást megért egyháztörténeti és egyházjogdogmatikai alapvetését (Kirchenrecht I. Geschichte II. System, a Holtzendorf—Kohler-féle Encyklopädie der Rechtswissenschaft című gyűjteményben, 1904, 1914), de méginkább a «Geist des Codex iuris canonich-t (1918) ; ez az új egyházi törvénykönyv után egész rövid idő után jelent meg, de M. Falco Introduzione-je mellett máig sem felülmúlt bevezető maradt. Csak meg kell nézni az utolsó két decennium kánonjogi irodalmát, hogy lássuk, hány indítást adott, hány találó gondolatot, meglátást fejtett ki elsőnek, amely után az irodalomnak nem maradt más feladata, mint a továbbszövés, részletezés. Nem a jelennek, hanem a jövőnek írt. Ugyanaz az összefüggéseket feltáró és eszmékben gazdag írásmód jellemzi az egyházi jogdogmatikai és a jogtörténet egyéb területéről származó műveit is ; ezek közül csak a püspökválasztásra, a konkordátumjogra, az ú. n. állami egyházjog számos területére, a pápai diplomácia és a poenitenciária történetére, a ciszterciek és a Decretum közti viszonyra vonat-
