Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
STUTZ ULRICH f 351 legtöbbször öntudatlan törvényszerűséggel fejló'dnek. A jogtörténész, a jelenlegi jog gyakorlati funkcionálásának ismeretével felfegyverkezve, élesebb szemmel tud a múltba visszatekinteni, oly összefüggéseket is észrevesz, amelyek kifejezetten és részletesen sehol sincsenek ugyan megírva, de mégis fenn- állanak. Ezt akként is lehet formulázni, hogy a jogtörténész többet tud és szabad is többet tudnia, mint a nemjogász alkotmány történésznek. Oly esetben, ahol a köztörténész non liquet-et mond, a jogtörténész saját eszközeivel még mindig tovább tud menni. A kettőt a kritikai-történeti módszer, a múltba vetített valóságkutatás kapcsolja egybe. Ami köztörténetileg téves, nem lehet jogtörténetileg sem helyes és viszont, ami jogtörténetileg megáll, köztörténetileg is felhasználható igazságot jelent. Az út azonban hamar szétválik : a köztörténész az alkotmányjogban inkább egyes emberek és külsó' események behatását keresi, a jogtörténész azonban a jogban és a jogéletben rejtőző hatóerőket kutatja. Persze a jogi oldallal még nem fogtuk meg az egészet ; a köztörténet, amikor a tények és a szellemi feszítőerők irányadó befolyását jobban hangsúlyozza, egyben szükséges ellenszer ama tisztán külsőleges, mechanikus felfogás és erőszakoló konstrukcióval szemben, amelyre, el kell ismerni, a jogi tárgyalásmód könnyen hajlik. Stutz, amikor a köztörténész és jogtörténész közötti megértést kívánja előmozdítani, meggyőzően mutatja ki, hogy vannak feladatok, amelyek különlegesen a jogász, jogtörténész hatáskörébe valók. Például a nép és a királyi vagy hivatali jog közötti ellentétet hozza fel, amely köztörténetileg megtámadhatatlan, hiszen a köztörténeti szemlélet is azt eredményezi, hogy Chlodvig birodalmi alapítása oly tényleges állapotot teremtett, amelyben a nép és a királyság közti viszony a régi száli és germán viszonyokkal szemben az utóbbi javára tolódott el úgy, hogy a királyság a néppel a jogalkotásban is konkurrál és utána az egyeduralmat is elnyerte. Hogy most már a királyi jognak valóban több rétegeződése volt, amely szerkezetében és felépítésében a népjogtól alapjában különböző t és amely utóbbi mellé és fölé helyezkedett el, ezt mégis a jogtörténész hivatott kikutatni és eldönteni, hiszen ebben a jogrétegben a tartalom és a forma szerinti egység feltárása kifejezetten jogászi munka ; alig képzelhető el, hogy ezt a köztörténész a saját eszközeivel el tudná végezni. Történeti tény, hogy a jogtörténészek abban az anyagban, amellyel a köztörténészek évszázadok óta foglalkoztak, számos összefüggést állapítottak meg, amelyre nélkülük sohsem jutott volna el a tudomány. Hogy aztán a történész, ha jogi ismeretekkel és intuícióval rendelkezik, mint jog- történész is kitűnőt hozhat, éppoly kevéssé lehet tagadni, mint azt, hogy viszont a jogtörténész a köztörténeti szemléletet sikerrel alkalmazhatja. Stutz fejtegetései annyira világosak, hogy további magyarázatuk felesleges ; ezt az egyoldalúságtól és elfogultságtól ment véleményt a magunk részéről is elfogadjuk. Stutz azonban nem állott meg tétele puszta hangoztatásánál, hanem a már korábban megkezdett munkáját folytatta. «Ich bin mehr für die Tat und halte ein gut geschriebenes rechtshistorisches Buch für den besten Anwalt rechtshistorischer Methode».
