Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
350 MÓRA MIHÁLY vannak, akik metodikai és didaktikai okokból nem szakítottak a korábbi felfogással, az egyházi jogtörténet új lendületet kapott. Nemcsak számos német, olasz, francia és angol szakmunka látott napvilágot, hanem lassanként az egyházi jogtörténet mind több önálló katedrát kapott az egyetemeken. Nem említve, hogy a strasbourgi egyetemen E. Perrot vezetése alatt a huszas évek eleje óta működó' egyházjogi szeminárium jogtörténeti jellegű, körülbelül ezidőben nevezik ki P. Fournier-t a párisi egyetem új egyházjogtörténeti katedrájára, ami már azért is érdekes, mert a szeparáció óta Franciaországban az állami egyetemeken az egyházi jellegű tudományoknak nem volt katedrája ; de ezzel lehet összefüggésbe hozni a Deus scientiarum Dominus pápai konstitutio ama rendelkezését is, amely a historia iuris canonici-nak a pápai kánonjogi fakultásokon önálló katedrát biztosít. Stutz jól tudta, hogy a nagy egyházi jogtörténethez a részletekig menő kifogástalan metódussal megirt monográfia-irodalom szükséges, utóbbihoz viszont nagy segítség a helyes periodiázálás. Beneficiális jogi, egyházi alkotmány-, hivatali- és vagyonjogi tanulmányai a jogvilág különböző rétegeit tárták fel előtte, amelyeknek egymáshozi viszonyában már nemcsak az egyes intézmények, hanem magának az Egyháznak, mint egésznek történeti szakaszairól van szó. 1904-ben, majd 1914-ben itt is megkezdte, bár csak vázlat- szerűen, a munkát. Periodizálása, melyet ugyan maga sem tartott tökéletesnek, nagyban, egészben — főként a régebbi korra — alapvető ma is : a korai Egyház missziós egyházi rendjének, a római (IV. századtól) és a germán (Vili. századtól) jog befolyása alatt álló egyházjog ; az univerzális klasszikus kánonjog (XII. század óta) korszaka, majd ennek átalakulása katolikus egyházjoggá az állami hatalom megerősödése és különösen a reformáció óta, végül az egyházjog «átszellemítésének», «átlelkesítésének» (Enttemporalisierung, Spiritualisierung) korszaka (XIX. század óta). Zárójelben jegyezzük meg, hogy a magyar irodalom, bár már korábban rámutattak ebbeli fogyatékosságára és újabban a katolikus egyháztörténet megírásának szükségét is előkelő egyházi helyről sürgették, Stutz eszméje nem talált megfelelő eredményeket is felmutató visszhangra, sőt működése jórészt az egyházi jogtörténeti érdeklődés ellanyhulásával esik egybe. Más helyen rámutattunk (Az egyházi per jogtörténet és feladatai 1939), de a parancsoló szükség folytán most sem mellőzhetjük kiemelni, hogy a magyar egyházi jogtörténet beható művelésére tudományunk reputációja, a magyar középkori világi jogtörténet összefüggéseinek helyes megismerése szempontjából múlhatatlanul szükség van. Nagy és sokrétű feladat előtt állunk ; számos felfogás szorul revízióra, még számosabbnak feldolgozásáig sem jutottunk el. Ebből a szempontból sem felesleges, ha felidézzük, amit Stutz a jog- történész és az ú. n. köztörténész viszonyára vonatkozólag mondott. Szükséges, hogy a jogtörténész a forrás fényeivel ellentétbe ne jusson ; «... eine Konstruktion, die wider die Quellen verstösst, verdunkelt, mag sie auch so geistreich sein, die geschichtliche Wahrheit. Aber konstruiren darf und soll der Rechtshistoriker» — mert kutatása olyan intézményeket fog át, amelyek
