Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
STUTZ ULRICH f 349 amelyet Berlinben Kirchenrechtliches Institut néven folytat tovább ; mindkettőben a kánonisták hosszú sorát, köztük sok külföldit is, nevelt fel. Nemcsak tanított, de tanítását érvényre juttatni is törekedett ; tanítványai a megkezdett fonalat tovább szőtték. Iskolát alapított a szó nemes értelmében. Két folyóirata, amelyek közül az egyiket nemcsak vezette, de újraalapította, a másikat pedig maga kovácsolta, éppen úgy, mint a Kirchenrechtliche Abhandlungen sorozata, világhírű gyüjtőmedencéje az egyházjogtörténeti kutatásnak ; ez a két organizáció munkásaival együtt vezető helyet biztosított a német jogtörténeti kutatásnak. Amikor Stutz a fentemlített kiadványsorozatait és intézetét megalapította, csak következetes maradt ahhoz a gondolatához, amelyet bonni programmbeszédében (Die Kirchliche Rechtsgeschichte 1905) kifejtett. Sokszor szokás őt úgy aposztrofálni, mint aki az egyházi jogtörténetet megteremtette. Ez azonban kétségtelenül túlzás. Amikor működését megkezdette, már virágzó német jogtörténeti irodalmat talált ; ami hiányzott, az az egyházi jogtörténet, mint önálló tudományág volt. Stutz mindenekelőtt azt a célt tűzte ki, hogy a XIX. század nagy német jogtörténészeinek metódusát, különösen azt a tételt, amely a jogtörténetben a törvényhozás mellett az okleveles anyagot, mint megismerési eszközt nyomatékkai veszi fel, — alkalmazza az egyházi jogtörténetre is. Tudjuk, hogy előtte már virágzó forrás- és irodalomtörténetünk volt, sőt nem hiányzott az egyházi jogtörténetírás kísérlete (elég itt Loening két első kötetére utalnunk) mellett az egyházi intézmények forrásszerű monografikus feldolgozása sem, ha utóbbi nem is állt mindig a jogtörténet újabb követelményeinek fejlettebb színvonalán. Mindenesetre, ami hiányzott, az az egyházi jogtörténet egységes szempontú összefoglalása, az egyházi jogfejlődés jogtörténeti módszerű korszerű áttekintése. Stutzot nem elégítette ki, ami eddig történt, ő egy lépéssel tovább akart menni : az egyházi jogtörténetet a világi jogtörténet mintájára önállósítani, az egyházi jogtörténetet az egyházi jogdogmatikától elválasztani igyekezett. Nem elegendő a kézi- és tankönyvek «bevezető története», amely a ma érvényes jog egyes intézményeinek jobb megértése céljára összefoglalja az illető jogintézmény történeti fejlődését. Maga az erősen történeti érzékű Hinschius sem jutott odáig, hogy a jogtörténetet elválasztotta volna a dogmatikától, hanem nála az előbbi a szisztematikus anyag tárgyalásánál mint történeti visszatekintés szerepelt. A «historisierende Dogmatik» nem alkalmas arra, hogy az egyházi jogfejlődésről helyes képet adjon. Erre az egyházi jogtörténet annál kevésbbé épülhet fel, mert nem rendelkezett megfelelő történeti periodizálással ; ennek ugyanis nem tekinthetjük az egyes intézmények hosszmetszetében felvett fejezeteket, sem azt, hogy egyesek majd a forrástörténet, majd az általános egyháztörténet, ismét mások a teológiatörténet vagy a világi történet korszakaira támaszkodtak. A bonni beszéd, amely az önálló egyházi jogtörténet fontosságát az egyházi jogdogmatika, az egyháztörténet és a világi jogtörténet szempontjából is megvilágítja, termékeny visszhangra talált. Jóllehet voltak és még ma is
