Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Gruber Mihály: A keresztény világkép a bécsi romantikában
A KERESZTÉNY VILÁGKÉP A BÉCSI ROMANTIKÁBAN 333 az egyes ember közvetlenül akar az emberiséggel érintkezni és minden közelebbi politikai és hazai közösség felett állónak érzi magát. Ezért ébredt fel ismét a vágy a nemzeti közösség után. Ez azonban nem vezethet megint a teljes elszigetelődéshez, «nem mondhatunk le a föld ösz- szes népeivel való közösségnek a gondolatáról». A népek sokkal inkább egymáshoz vannak kapcsolva szokások, életmód és különböző igények által, semhogy egy nép az ókori álláspontra helyezkedhetnék és önbálványozásba merülve minden mást mint barbárt megvessen. Nincs más megoldás, mint elfogadni egyrészt az államok létét, másrészt elismerni az azok közötti állandó szövetség szükségességének gondolatát. A haza e szerint közvetítő saját egyéni természetünk és az emberiség örök természete között, amelynek államszövetségekben kell megnyilvánulnia.1 Kell tehát egy, az állam önfenntartásánál magasabb törvénynek is lennie és pedig az egyes államok kölcsönös garanciájára irányuló szövetségnek. Ennek a törvénynek minden egyes államot és minden egyes polgárt át kell hatnia.2 Ez azonban nem érhető el formai egységesítéssel, ehhez egy világeszme létezésére van szükség. Ilyen pedig csak egy van, «az, amely maga a világrend : a keresztény vallás».3 Igazolja ezt a keresztény középkor, amely román, germán, szláv, kelta, finn-ugor népek szövetségét hozta létre. Ez a nemzeti sokféleség volt a szövetség legerősebb támasza. Németország pedig a különböző elemek érintkezési pontja volt és ennek nyomai még ma is láthatók, ezért lehetett joggal a római szentbirodalom központja.4 Ennek a leendő föderalizmusnak formáját is megtalálja Schlegel a német és európai történelemben és ez a középkori német keresztény római császárság. Egyesítette magában a monarchikus és republikánus elveket, amennyiben megvolt benne az egész egysége, viszont a főhatalom birtoklása választáshoz volt kötve. A négy nemzeti hercegség jelentette benne a monarchikus elemet, az egyházi fejedelemségek, az arisztokratikusát (szellemi tekintetben is), a városok pedig a demokratikusai.5 A császárság volt az összekötő kapocs, amely a német népet, annak államiságát a keresztény népcsalád többi tagjaihoz fűzte. A császárságban látja Schlegel azt az intézményt, amely a jövőben is egy európai államszövetség alapja lehet. A császárságban egyesített nemzetek teljesen különálló állami életet élnek, az egymásközti kapcsolat fenntartása az államhatalom dolga. Az elkülönülés azonban nem terjedhet át a szellemi területre, mert a tudósok és papok az egész világon összeköttetésben vannak. Ha pedig az összes művelt nemzetek rendi alkotmánnyal bírnak, akkor a tudós éspapi rend a közös kapocs. 1 Müller: Elemente XXXIV. Herdflamme 2. 191. és k. 1. 2 U. a. XXXIII. Herdflamme 2. 164. lap. 3 U. a. XXXIV. Herdflamme 2. 189. lap. 4 Müller: Elemente XXXIII. Herdflamme 2. 164. lap. 6 Schlegel: Philosophie des Lebens. 405. és k. 1.
