Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Ivánka Endre: Konstantin császár kereszténysége újabb megvilágításban
dalom szolgálatába állítsa és egyesítő, összefogó erőkként felhasználja. A széteső birodalom egységét — mondják ezek a kutatók — az Egyház egységére akarta fölépíteni. Hogy ez volt az ő szándéka, azt szerintük misem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a pogányságot mindamellett tűrte, nehogy kereszténybarát politikájával a pogányok ellenállását kihívja, hogy pogány papi méltóságokat viselt még az állítólagos «megtérése» után is, és kimondottan pogány irányű személyiségeket, mint Vettius Rufinust, aki pontifex solis, salius Palatinus és augur volt, nevezte ki még a megtérését követő éveiben is magas állásokba, mint például Vettius Rufinust praefectus urbis-szá. A keresz- telkedés elhalasztását szintén ezekből a motívumokból magyarázzák ; sok ilyen intézkedés lehetetlen lett volna Konstantin császár részére, ha ő már megkeresztelt, aktív keresztény lett volna, és nemcsak a kereszténység jóindulatú barátja, aki azonban még az Egyház kötelékén kívül állt. Az arianizmussal szemben vallott magatartása is — e szerint a felfogás szerint — arra vall, hogy Konstantin a kereszténységben csak eszközt látott a széteső római birodalom egységének megerősítésére ; ezért részesítette ő előnyben azt a hérezist — a katolikus egyház hivatalos döntésével szemben is —, mely a keresztény vallást egy, a hellén ember részére elfogadhatóbb, «filozófiaibb» és «felvilá- gosodottabb» formában hirdette, és így elősegíthette a kereszténység és a hellén műveltség egybeolvadását. Ezzel a múlt században úgyszólván egyedül uralkodó felfogással szemben újabban olyan tényekre és körülményekre mutatnak rá, melyek ellentétben állnak vele. Ha Konstantin császár megtérése tényleg csak politikai célokat szolgált, akkor miért keresztelkedett meg mégis életének utolsó pillanataiban, a közeledő halál tudatában, amikor ennek már semmi hasznát nem láthatta? (Erre már Harnack mutatott rá.) Ha a keresztényekkel szemben tanúsított magatartása csak politikai számításból eredő engedékenység volt, akkor miért engedte ő át a keresztény klérusnak az igazságszolgáltatást oly nagy mértékben, hogy ezzel már az állam hatáskörét is megszűkítette, saját uralkodói jogainak egy részéről lemondott a keresztény Egyház javára. Életének utolsó éveiben pedig kész volt politikai és gazdasági engedményeket tenni a perzsáknak azzal a feltétellel, hogy az ottani keresztények vallásukat szabadon gyakorolhassák. Mindez megtérésének őszintesége mellett szólna. És mégis fennállnak azok a tények, melyek azt a látszatot keltik, mintha Konstantin császár minden a keresztényeknek tett engedményét olyan gesztusokkal igyekezett volna kiegyensúlyozni, melyek őt még a pogányság barátjának tüntették fel, mintha tudatosan a kereszténység és a pogányság között kereste volna azt az utat, mely egyik féllel sem hozza őt ellentétbe, nem belső meggyőződésből, hanem kizárólag a birodalom békéje és egysége érdekében. A fentemlített példákon kívül még arra is kell rámutatnunk, hogy a KONSTANTIN CSÁSZÁR KERESZTÉNYSÉGE ÚJABB MEGVILÁGÍTÁSBAN 313
