Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Schütz Antal: A glosszolalia
304 SCHÜTZ ANTAL kedvét ne lelné a környezete nyelvszokásától eltérő új képzések alkotásában. Jespersen, híres dán nyelvész kis fia egy gallyal játszik és azt mondja : ez «lampetine» ; kissé változtat a játékon : most «kluatine» és «traniklua lalilua». Egyszer kérdezi az atyját : Tudsz japánul? A nemleges feleletre azt mondja : Figyelj, ha mondok valamit, amit nem értesz, az japánul van.1 Nem ritka dolog, hogy egy gyerek maga alkot ilyen «nyelvet». Ugyancsak tudva van, mennyire szeretnek a gyermekek ebben a korban «titkos» nyelven beszélni egymás közt, és mennyire művelik a rendszeres anyanyelv-elváltoztatásokat (pl. amit Arany fölhasznál a Jóka ördögében : Turgudorgod mirgit forgogargadtárgál = tudod, mit fogadtál ?). Ennek a «glosszolaliának» egyik gyökere a nemrégen fölfedezett «nyelvgéniusz» gazdagságán és plaszticitásán költ öröm, mely többnyire játékos gyakorlásban éli ki magát, nem egyszer azonban a kifejezésnek és alakításnak egy mélyebb igényével párosul. Egy másik gyökér a titkoskodás igénye, mely közösségi vonatkozásban a másokkal szemben való elzárkózás és ennyiben különb lét igénye, ezoterizmus. De ezen túl abba a régióba utal, ahol az ember a fölötte és alatta terjengő titokvilágba akar belehatolni és annak erőit befogni : ami szokatlan és titokzatos az ő működésében, arról hajlandó azt gondolni, hogy titokzatos ereje is van.2 Ezen a vonalon kell keresni a forrását azoknak a «glosszolaliás» verseknek is, melyekkel a játékszerepeket döntik el (pl. «án tán tinó, szóraka tinó, szóraka tiki taka, ele vele pambusz»). A második csoportot alkotják azok a glosszolaliaszerű megnyilatkozások, melyeknek forrása a túláradó érzelmek kifejeződő-igénye, mellyel szemben háttérbe szorul a nyelvnek két másik szerepe : az élményábrázolás és -közlés hivatása. A nagy érzelmi feszültség kifejeződésre tör, még pedig a kifejezés pszichológiája értelmében megfelelő, egyenértékű kifejezésre. De ugyanennek a pszichológiának értelmében a kifejezés szokásos eszközeitől és módjától húzódozik, mert ösztönszerűleg érzi, hogy azok a konvenciós eszközök elégtelenek annak az egyszeri, sajátos élménynek megfelelő és hatásos kifejezésére. Nem nehéz megsejteni, mi sugalmazza a költőnek ezt a refrént : «Singt mir das Lied von Tod und Leben, dagloni gleia glühlala». Ugyancsak nem nehéz megérteni Jézus gyermekségének szeráfi «fölfödözőjét», amint karácsonykor belekiáltja az umbriai lejtőkbe és erdőkbe : bä-bä. Az élénk érzés, sokszor ritmikus mozgásra indít és azt szinte önkénytelenül nyelvszerű új képzésekkel nyomatékozza : haj, hajrá, tyuhajjaha stb. A gyermek jókedvű gőgi- csélése és az anya becéző gügyögése, és — igen — egy Szent Teréziának 1 0. Jespersen: Die Sprache, ihre Natur, Entwicklung u. Entstehung (ford, angolból), 1925, p. 129—32. 2 Itt van a mágianak is egyik gyökere. Ezért a varázslásban nagy szerepük van a nyelvszerű értelmetlen képzéseknek. Cf. H. Güntert: Von der Sprache der Götter u. Geister. 1921.
