Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Pataky Arnold: A korintusiakhoz írt II. levélnek néhány történelmi és exegetikai problémája
294 PATAKY ARNOLD vezéreiről. Szent Pál egészen más hangon is beszél Kor. 1.1—4. és Kor. II. 10—13. fejezeteiben ! A két levél témáinak különbözősége megmagyarázza a két kánoni levél nyelvezeti különbségeit is. Kor. I. Szent Pálnak legszebben stilizált levele, de figyelemreméltó, hogy ennek legjellegzetesebb szavai (yvvrj, elömkódvTov, yápia/ua, éyeígeiv, (payelv) szinte teljesen hiányzanak Kor. II-ben. A nagfiévoç szót Kor. II. 11, 2-ben használja ugyan Pál, de allegorikus értelemben ; Kor. I. 7. fejezetének pedig legjellegzetesebb kifejezése a naçêévoç szó, betűértelemben. Kor. II-nek jóformán nincsen egyetlen részlete sem, amelyet Pál teljesen nyugodt lelkiállapotban irt, illetve diktált volna ; ez a lelkiállapota meglátszik a levélnek egész stílusán. Kor. 11. 10—13. annyira egyéni jellegű, hogy abban (10, 17. sk. és 13, 1. kivételével) nem találunk az ószövetségi szentírásból vett egyetlen idézetet sem ! Nagy kérdés, hogy a Kor. II. 2. és 7. fejezetében említett kínos ügyet szabad-e a Kor. I. 5-ben kiközösített vérfertőző esetével azonosítani? Bár a régi magyarázók (Tertullianustól és talán Halberstadti Haymótól eltekintve) kivétel nélkül és az újabb magyarázók közül is igen sokan e kérdésre igennel felelnek, Kor. II. idevonatkozó szövegeinek figyelmes elolvasása inkább azt mutatja, hogy a két eset között nincsen semmiféle összefüggés sem. Kor. I. 5-ben Szent Pál mint bíró és igen nyíltan beszél : megnevezi a bűnt és kiközösíti a bűnöst, kinek nevét elhallgathatta, mert személyét mindenki ismerte Korintusban. Kor. II-ben azonban Szent Pál szinte kínos gyöngédséget tanúsít a «sértő»-vel szemben, amilyent csak a szentek tudnak éreztetni, ha őket érő személyes sértésről van szó. Szent Pál annyira óvatosan válogatja meg kifejezéseit, hogy nemcsak a sértő személyét nem ismerjük meg, hanem még a sértés természete is homályban marad előttünk. Még azt is letompítani igyekszik, hogy a sértés őt magát érte (Kor. II. 2, 5.); azt mondja, hogy a sértés inkább a jólelkű korintusi hívek ellen irányult (u. o.), és most ő, az apostol maga kéri híveit a bűnét megbánó sértőért, ő maga kér számára bocsánatot és szeretetet híveitől (7—9. v.) ! És hozzáteszi, hogy akinek az ő hívei megbocsátanak, annak ő is kész megbocsátani (10—11. v.) ; a kezdeményezést tehát mintegy korintusi híveinek adja át ! Úgy látszik, hogy amikor Szent Pál Kor. Ií-t megírta, a vérfertőző ügye már régen rendbe jött ; itt új, magát az apostolt ért sértésről van szó, mellyel szemben a korintusi egyházközség egyideig elég közömbösen viselkedett, amelyet azonban később (az apostolnak valamilyen fellépése és Titus munkája folytán) a jólelkű hívek teljes szívükből elítéltek. Kor. I. 1, 2-ben Szent Pál «az Isten korintusi egyházát» üdvözli, Kor. II. 1, 1-ben pedig «az Isten korintusi egyházának, valamint az összes szenteknek, kik Achajában vannak», küldi apostoli áldását. E két helynek az összevetése azt mutatja, hogy Kor. I. és Kor. II. megírása
