Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Zimándi Pius: Pázmány Péter a társadalmi kérdésről
IRODALOM — LITERATUR BULLETIN 285 túra fogalma emelkedik a központba, melynek jegyeit szerzőnk a modern fenomenológia eredményei alapján nyújtja s melyet a skolasztikus metafizika figyelembevételével kétségtelenül még jobban elmélyíthetett volna. A modern szociológia irányainak ismertetése és bírálata képezi a könyv nagyobb részét. Aránytalanul rövidebb a pozitív rész, a «szociológiai teológia» alapvetése. A struktúr-szociológiai fogalmak teológiai alkalmazhatóságát biztosítottnak tekinti szerzőnk azzal, hogy a szociális struktúra-fogalom általános jegyei az Egyházra is, mint reális társas alakulatra, alkalmazhatók. A szociológiai teológia lényegét a struktúra-fogalomnak az Egyház egészére és tagozataira érvényes megállapításában, valamint ezeknek a megfelelő objektív értelem-tartalmakhoz (tanítás, jog, liturgia, művészet) való viszonyának a magyarázatában látja. Az így alkalmazott szociológia, az elsősorban szak- tudományi jellegű vallás-szociológiával szemben, kifejezetten teológiai tudomány, melynek ágai a viszony-módokat vizsgáló struktúra-tan s a hit objektív képződményeit szociológiai szempontból kutató módszer-tan. A teológiai előjel nyomatékozása dacára, a teológiai szempont következetes érvényesítésének megszűkítését látjuk abban, ha a szerző a szoros értelemben vett szociális kapcsolatot a földön élő Egyház híveire korlátozza s a szenvedő és a győzedelmes Egyházzal való kapcsolatot szociológiai szempontból csak latens jellegűnek ítéli. Úgy gondoljuk, az Egyház misztikus közösségi egységének kielégítőbb magyarázatát adná, ha a természetes társadalmi élet sémájának a sajátságos anyagra való alkalmazásán túlmenőleg, már az alapvető struktúrális jegyek megjelölésénél figyelembe vétetnék a corpus Christi mysticum sajátos volta. Kecskés Pál. Emilio Nasalli Rocca di Cornegliano: Problemi religiosi e politici del Due- cento nell’ opera di due grandi Italiani. Piacenza, 1938—XVI. 156 1. A szerző, aki eddig is a felsőolaszországi városok középkori történetének egy-egy kiemelkedő kérdésével foglalkozott önálló kutatások alapján írt számos értekezésében és művében, szűkebb hazájának, Piacenza városnak két nagy szülöttjén, a nálunk is megfordult Giacomo da Pecorara legátus és Taddeo Visconti, a későbbi X. Gergely pápa személyén és működésén keresztül mutatja be a XIII. századi Olaszország vallási és egyházpolitikai küzdelmeit, új korszak felé sodródó társadalmi és politikai vajúdásait. Az elgondolás teljesen indokolt, hiszen a történelem nagy alakjai magukba szívják koruk sajátos eszmei légkörét, lelkűk megrezdül a fejlődés során sej- telemszerűen jelentkező új tényezők, vágyak és indulatok hatására, viszont teremtő egyéniségükkel ténylegesen befolyásolni tudják a fejlődő eseményeket és rányomhatják korukra sajátos személyiségük könnyen felismerhető bélyegét. A kor és a nagy szellem kölcsönös egymásrahatásának eredményeként emelkedik ki a történelem folyamatából egy VII. Gergely, egy III. Sándor és egy III. Ince titáni alakja, amelyen keresztül, mint valami középkori sziklavár ablakából a körülötte elterülő romantikus vidéket szemlélhetjük évtizedek történelmi küzdelmeinek a színterét. Noha a szerző által választott személyiségek nem érik el az említett
