Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Iványi János: Új utak a bibliakutatás terén
ÚJ UTAK A BIBLIAKUTATÁS TERÉN 207 Néhány évre rá, 1924-ben Hugo Gressmann megállapítja azt, hogy az ifjú nemzedék lelkében bizonyos csömör jelentkezik már az irodalom-kritikának száz év óta állandóan visszatérő problémáival szemben, és bizony a régi iskola képviselőit sakkban tartja a feltörő új nemzedék új problémaállítása. És ez szerinte rendjén is van így ! Helyesen jár el ez a generáció Gressmann szerint akkor, amikor megkívánja tőlünk, hogy figyeljük meg a Bibliában, mi az eredeti, a lényeges, a tipikus, a sajátságos eszmei tartalom és elemezzük ki belőle azokat az erőket, amelyek az ószövetségi vallást útjában előre lendítették.1 E követelések érvényesülésének szükségességét és sürgősségét csak emeli az a szörnyű válság, melybe az ószövetségi Szentírás az új germán ideológia támadásai által sodródott. Kemény önvádként hangzanak fel az Ószövetség kutatói részéről Paul Volz-nak megszívlelendő szavai : «Nekünk, ószövetségkutatóknak nem szabad siránkoznunk azon, hogy az ószövetség annyi barátját elvesztette. Ez a mi lelkünk- kön szárad. Forráskritikát űztünk, ahelyett, hogy az Ószövetség vallási értékeiről és művészi szépségéről beszéltünk volna.»2 A kor követelésein kívül van egy tudományos tényező is, mely az új problémaállítást időszerűvé teszi, és ez a tényező, a vallástipológia, az új vallástörténet terén jelentkezik és elsősorban azzal foglalkozik, hogy megállapítsa, mi az a sajátos, különleges alkatrésze, eleme, alapeszméje egy-egy vallásnak, mely őt minden más vallástól megkülönbözteti. Ha az ószövetségi vallásra alkalmazza e módszert a kutató, nyilvánvaló, hogy figyelme mindenekelőtt e vallás eszmetartalmára irányul. II. Új a mai szentíráskutatásban a szentírási igazságok egyetemesés örökérvényűségének nagyobb hangsúlyozása. A racionalista evolucio- nizmus elvitatta a Szentírástól az örök és egyetemes értékeket. A szentiratokat egyszerűen beleillesztette az előázsiai népek irodalomtörténetének természetes keretébe, eszméiket pedig e népek szellemtörténetének hömpölygő folyamatába. Ezáltal minden abszolút érték relatívvá vált, megszűnt egyetemesen kötelező törvény, útmutatás, életszabály lenni. Ezzel szemben állott a konzervatív protestáns tanítás, mely a bibliát a hit abszolút értékű normájának mondotta. Csak természetes volt, hogy e két ellentétes tanítás között feszülő erők előbb-utóbb ki fognak robbanni, a dialektika törvényei értelmében a hatás ellenhatást fog kiváltani. Vagy van a hívő protestantizmusban annyi eleven erő, hogy kiveti magából a racionalizmus miazmáját, vagy elpusztul. Ma már mind világosabban és mind gyakrabban tűnnek fel olyan jelek, melyek a hívő protestáns élniakarásra mutatnak reá. Sőt mi több, a dialektika ingája a protestáns hittudósok egyrészénél oly erősen csa1 Die Aufgaben der alttestam. Forschung. ZAW, 1924. 1 skk. 2 Der Elohist als Erzähler. Qiessen, 1933. 25. 1.
