Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Előd István: Testalkat, jellem, szabadakarat
160 MÓRA MIHÁLY des Jesuitenzeitalters. Budapest, 1937. 9. 1.) abból, hogy papjainknak a bécsi egyetem jogi fakultásán nagy száma tanult, arra következtet, hogy a hazai szentszékeinken nagy szerep jutott azoknak, akik jogi képzettségüket a bécsi egyetemen szerezték meg. Érdemes lenne ezt a feltevést a szentszéki ítéletek és az egyházmegyei névtárak segítségével ellenőrizni. De az egyházi perjog is alá tudja támasztani annak kimutatásával, hogy hazai szentszékeink gyakorlata mennyiben állott közel a bécsiéhez, azok a jogelvek, amelyeket akkor a «bécsi iskola» tanított, érvényesültek-e nálunk is. Másfelől azonban a szentszékeink személyi összetételére, illetve tagjainak szellemi képzésére, külföldi szellemi kapcsolataira vonatkozó történeti megállapítás az egyházi perjog számára sem lehet közömbös, mert a szentszéki gyakorlat szellemi rúgóira vethet világot, a kánonjog tételeinek közvetítő közegére (v. ö. erre az elsőnek id. mű. 109. 1. 34. j.-t, amely a prágai Processus iudiciarius 1396. körüli átültetésére és a magyar viszonyokhoz való alkalmazására hívja fel a figyelmet) deríthet fényt, egy, a korábbi gyakorlattal szakító új gyakorlat kialakulását magyarázhatja meg vagy éppen a hazai felfogásnak ellenálló erősségét mutathatja ki. Amilyen régi szellemi kapcsolatunk a keleti németséggel, annyira mély maradt a XX. században is. Sokszor adott az osztrák tudomány maradandó értéket, sokszor csak közvetítette a távolabbi körök termését. A legújabb 25 év tágította a távolabbi külfölddel való közvetlen érintkezést, ösztöndíjpolitikánk tervszerűen kapcsolta be kutatóinkat Európa nagy kultúrcentru- maiba. Távol áll tőlünk, hogy a korábbi tudományos kapcsolatokat, amelyek a távolabbi külfölddel fennállottak, tagadásba vegyük vagy lekicsinyeljük. Lehetetlen azonban észre nem venni, hogy kultúrpolitikánk szinte meggyorsított léptekkel igyekezett pótolni, ami itt mulasztva lön és nagy áldozatokkal teremtette meg, illetve fokozta a kutatás eredményességének feltételeit. Meg is lehet ezt érteni abban a mában, amelynek tudományos kutatását az egész világon a «lihegő tempó, az erőkifejtés maximuma, a tudományos problémák kifogyhatatlan sokasága» (Magyary Zoltán, A tudomány nemzetközisége, nemzetközi verseny és nemzetközi együttműködés. Különlenyomat a «Magyar Felsőoktatás» c. műből. Budapest, 1937. 1. lap) jellemzi. Érthető, hogy a távolabbi kultúrcentrumok vonzása mellett a legutóbbi időkig külön államiságát megőrző szomszédunk tudományos körei iránti érdeklődés a múlthoz viszonyítva csökkent. Nem csodálható, ha a távolabbi külföld, de nem utolsó sorban a környező szlávság tudományos köreivel igyekeztek kutatóink felvenni, sokszor csak helyreállítani a kapcsolatot. Mindez azonban természetesen nem teszi feleslegessé az érintkezést a keleti németség kultúrájával és a magyar vonatkozások felkutatását. Eléggé ismert nemcsak a szűkebb szakkörök előtt, hogy történészeink a gróf Klebels- berg Kunó Bécsi Magyar Történetkutató Intézet, valamint a Collegium Hun- garicum centrumán keresztül a hazai viszonyokra oly becses adatokkal rendelkező bécsi levéltárak anyagának kiaknázását eredménnyel folytatták. (V. ö. A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyvét.
