Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Előd István: Testalkat, jellem, szabadakarat
150 ELŐD ISTVÁN akaratról mint «képességről» nyilatkozzunk. Egyelőre így kell fogalmaznunk : az akarat egy speciális élménycsoport, amely lelkűnkben mint énünknek tevékenységi élménye szerepel ; akaratnak nevezzük, bár egyáltalában nem födi az «akarom» megállapítás, inkább így fogalmazhatok : belső beállítottság valamire, aktív állásfoglalás valamivel szemben. A skolasztika értelmében különböztethetünk akarati állásfoglalás vagy akarattény (Willensakt) és akarati cselekvés (Willenschandlung) között. Szembekerülünk azonban az aristotelismussal, mikor az érzelem önállóságát hangsúlyozzuk. Aristoteles ugyanis az érzelmet teljesen beleolvasztja az akarás fogalmába, csak gondolkodást és törekvést különböztet meg és az utóbbinál egy kalap alá veszi egyrészt az érzéki és magasabbrendű vágyat, másrészt az érzelmeket és indulatokat. A legújabb lélektan viszont a lelki tüneményeket mint élményeket nézi (anélkül, hogy az aktualizmus mellett akarna pálcát törni) és úgy találja, hogy ezek az élmények három csoportra különíthetők : a tárgyi tudat, az állapot-tudat és az aktivitás-tudat jelenségeire. Tárgyi tudatot hoz létre az érzet és képzet, állapot-tudatot a kellemes vagy kellemetlen érzelem és aktivitás-tudatot a törekvés. Három külön jelenségcsoport, egyik sem vezethető le a másikból vagy másik kettőből.1 Fontos még Michotte észlelete, hogy a végleges állásfoglalást mindig megelőzi valami természetszerű odahajlás, hajlam az igen vagy a nem irányában. Ebben a hajlamban vélik fölfedezni az akaratpszichológusok a spontán törekvést vagy vágyat, a tudatos-akarat nélküli állásfoglalást vagy elemi akaratot. A kísérletek alapján pedig följogosítva érzik magukat arra, hogy az ilyen elemi akarat és a szándékos, tudatos állásfoglalás természete között semmi lényeges különbséget ne vegyenek föl. Nevezetesen mindkettőre jellemző Michotte-ék kétségtelenül legfontosabb megállapítása : az indíték döntő szerepe. A törekvés csakis értékesnek látszó célok irányában indul meg, a végső állásfoglalás, az elhatározás is teljességgel az indíték szerint igazodik. Ebben az irányban indul és pár lépéssel előbbre jut Lindworsky, aki az elhatározás mikéntjére és erejére nézve hozott számunkra fontos új ismereteket. Előtte ugyanis úgy képzelték, hogy az akarati elhatározásból valami sajátságos erő, akaraterő, valósító erő vagy tetterő árad ki (Ach «determináló tendenciátokról beszél), amely a tudat alatt is dolgozik és a végrehajtásra alkalmas pillanatban fölidézi a megfelelő mozgásképzetet. Lindworsky szerint fölösleges ilyen erő feltételezése, sőt ez a mechanikus magyarázat csak bonyolultabbá teszi a kísérleteknél tapasztalt összes jelenségek megokolását. Célravezetőbb, ha meggondoljuk, amit Stumpf, Helmholz, G. E. Müller, Selz és mások kísérletei a figyelem és képzetek összefüggése tekintetében észleltek, hogy t. i. az önkéntes figyelem gyönge képzeteket bizonyos fokig fölerősít, egyenlő erősségűek 1 Lindworsky : Das menschliche Seelenleben. Bonn, 1934. 28. o.
