Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Előd István: Testalkat, jellem, szabadakarat
TESTALKAT, JELLEM, SZABADAKARAT 149 nem tudjuk, ott a sejtések, gyanítások világa kezdődik és mást sejt, aki monista és ismét mást a dualista. Az ignoramus et ignorabimus eme kátyújából azonban kiemelhet egy gondolat. A filozófiai lélektan ma messze fölötte jár a kísérleti lélektannak s az egyeztetési kísérletek kudarcai azt mutatják, hogy egyik sem tud mit kezdeni a másikkal. Nem reális-e azonban az a gondolat, hogy amint a kísérleti fizika lehetővé, sőt szükségessé tesz egy fölébe épülő elméleti fizikát, éppenúgy szükséges a kísérleti lélektan eredményeinek összegezésére és a belőlük levonható közvetlen következtetések kidolgozására szolgáló « elméleti lélektan» felállítása?1 Ez az elméleti lélektan talán áthidalná a másik kettő közt tátongó szakadékot. Filozófiai oldaláról közelítették meg az akarat kérdését Aristotelesék és a skolasztika. Tisztázták az akarat fogalmát, a szabadságfogalom körét és jegyeit, de az akarás tényének, mint élménynek természetét és fiziológiai vonatkozásait illetőleg nem sokat mondanak. Ugyanígy a régi és újabb determinizmus filozófusai. Nem is a filozófia, hanem a kísérleti lélektan kezdte tisztázni az akaratélmény természetét és fiziológiai vonatkozásait. Kérdés azonban, hogy ennek az új ismeretanyagnak elméleti feldolgozása (az «elméleti» lélektan) melyik filozófiai irány malmára fogja hajtani a vizet. Érdemes ebből a szempontból figyelemmel kísérni a kísérleti lélektan történetét? A meginduláskor az első eredmények látszólag azokat a filozófusokat igazolták, akik az értelemből (intellektualisztikus irány), vagy az érzelemből (racionalisztikus irány) gondolták levezethetőnek az akaratot. Nemcsak a szabadakarat, hanem az akarat önállósága is megszűnt volna ezzel. Idővel azonban két szempontból is haladást tett a kísérleti lélektan. Az első módszertani : az önmegfigyelés bekapcsolása az ú. n. szisztematikus kísérleti önmegfigyelés formájában ; a másik inkább elméleti : az «elemi» aktus lényegének tisztázása, az elemi és a mechani- zált különbségének kidolgozása. Századunk elején a német Ach és tőle függetlenül a belga Michotte és tanítványa, Priim, már ezeknek az új szempontoknak figyelembevételével dolgoztak. Az «újabb kísérleti lélektan» eredményei végleg megdöntötték a régi Spencer—Ziehen-féle teóriát, amely szerint az akarat nem más, mint tudatos képzettársítás. Wundt «voluntarista» pszichológiájával is hamarosan leszámoltak, hiszen külön akarattényt ez sem vesz föl, az akarat Wundtnál érzelem, indulat, mely cselekvésben oldódik föl. Viszont rehabilitálták a skolasztikát, mert az értelmi és érzelmi jelenségektől lényegesen különböző jelenségeket mutattak és külön akarattény fölvételét kívánták. Többet azonban nem mondanak a kísérletek, nevezetesen nem adnak elég alapot arra, hogy az 1 Lindworsky : Theoretische Psychologie im Umriss. 4. Aufl. Leipzig, 1932. 1. o. — Lindworsky: Der Wille. 3. Aufl. Leipzig, 1923. 1—4.0. — Lindworsky: Experimentelle Psychologie. 5. Aufl. München, 1931. 136. o.
