Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Bárd János: A szenttamási oksági elv védelmében
368 KONTOR LAJOS A szentmise liturgiája nagyjában egyezik a római Egyházéval, azzal a különbséggel, hogy minden szentmise alatt a pap békecsókot ad, amit a gyülekezet tagjai továbbadnak a templomban. Az egyházi rend feladását jelképes szertartásokkal kísérik. Az alsóbb rendeket laikusoknak is feladják, akik szent szolgálatuk közben megfelelő jelvényeket viselnek a superpelliceumon. A liberalkatolicizmus szerint a szentségeknek csupán allegorikus jelentőségük van és «fizikai cselekményekben jelenítik meg az isteni drámát». A ke- resztség pl. «a test centrumainak megnyitása a szellemi behatások számára» és annak eredményessége főleg a keresztelő pap akaraterejétől és erőfeszítésétől függ. Az akaraterő megfeszítésének a liberalkatolicizmusban annak teozófiai jellege következtében mindig nagy jelentősége van. A bérmálásnál a Szentlélek a püspök lelkén keresztül árad a bérmálandóba, ennek mértéke a püspök erőfeszítésétől függ. A szentmiseáldozatnál a liturgia által kiváltott érzelmek kerülnek fizikai megnyilvánulásra. Az Eucharistia ereje (die Magie der Eucharistie) ömlik el a templomban, amikor a pap saját áldozása előtt békecsókkal magához vonzza egész gyülekezetét ; itt a főszerep az angyaloké, akiknek magnetikus erejét az emberek átveszik. A Sanctus utáni hármas keresztjei az ostyát és a bort magnetizálja, hogy azok isteni erővel teljenek meg. Ennek mennyisége a celebráló pap és a jelenlévők ájtatossági fokától, nemkülönben annak a lelki szükségétől is függ, akiért a szentmisét bemutatják. Az átváltoztatással teremti meg a pap azt az összekötő utat, amelyen Krisztus, mint a villám, az ostya és a bor színébe száll. Ez a kivonatos ismertetés nem tudja teljesen érzékeltetni a liberalkatolicizmus liturgiájának furcsa és minden teológiai alapot nélkülöző megnyilvánulásait, amely mindent materializálni akar. Kontor Lajos. Újszövetségi szentirástudomány. Dr. Herbert Preisker: Neutestamentliche Zeitgeschichte. Berlin, 1937. Vili. és 306 lap. Az első rendszeres újszövetségi kortörténetet 1862-ben Schneckenburger Mátyás írta meg, hogy alátámassza a Baur-féle tübingai iskola alaptételét, mely szerint a keresztény vallás zsidó és pogány eszmék összekeveredéséből jött létre. Azóta a tudmányos felfogások terén is bekövetkezett a nagy fordulat. Az utolsó 70—80 esztendőnek híres felfedezései egyre jobban feltárták előttünk a Krisztus-korabeli zsidóságnak és a görög-római világnak nemcsak a külső történetét, hanem reáirányították a figyelmet a hellenizmus belső szellemi világára, valamint a különböző, vele egykorú kisázsiai pogány vallásokra és ezeknek a misztériumaira is. Mindezzel pedig az elfogulatlan történelmi kutatás szükségszerűen is az apológia szolgálatába állott, mert a tudományos érvek újra bebizonyították, hogy a keresztény vallás nem mint zsidó és pogány szellemi áramlatoknak természetes eredője lépett a világba, sőt a kereszténységnek éppen a leglényegesebb tételei szöges ellentétben állnak a rabbiniz- musnak és a pogány világnak a gondolataival.
