Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: A modern individualizmus és a történelmi protestantizmus
342 IVÁNKA ENDRE a normális élet feltételeinek és körülményeinek vettetett alá. Luther elég gyakran hangoztatja, hogy az ember nem profétikus látomások és magánkinyilatkoztatások útján (mint ahogy *ezt az anabaptisták magukról állították) jut el a krisztusi szellem bírásához, ahhoz a legteljesebb papi méltósághoz, melyet a Szent Lélek közvetlen megvilágosító ereje ad, hanem már a megkeresztelés folytán.1 De egyben számol azzal is, hogy az a teljes spiritualizáció, melyet a spiritualista szekták eredeti ideológiája követel, mint a teljes szellemi szabadság előfeltételét, a jelen életben nem valósítható meg.2 Amikor tehát a protes1 Dan was auss der Tauff krochen ist, das mag sich rumen (rühmen), das es schon priester, Bischoff und Bapst geweyhet sey. Werke ed. Berger I. 152. 2 Amikor Luther tiltakozik az ellen, hogy a «keresztény ember szabadságából» anomista következtetéseket vonjanak le, akkor azt mondja : Es wer (wäre) wol also, wen du allein ein ynnerlich mensch werist (wärest) und gantz geystlich und ynnerlich worden, wilchs nit geschieht biss am Jüngsten tag. (Luthers Werke ed. Berger I. 267.) Számolván a jelen életünknek adott helyzetével, joggal tagadja a teljes spiritualizáció lehetőségét. De csak ez a teljes spiritualizáció adhat viszont jogot az embernek, mint a «szabadság szelleme» hordozójának, arra a teljes függetlenségre, arra a minden tanítástól és irányítástól független, tisztán a belsó' megvilágosultságra támaszkodó magatartásra, melyet úgy a spiritualista szekták, mint a protestantizmus neki vindikálnak. A belső ellenmondás, mely ebből következik, Luther művéből is kiérezhető, amikor egyrészt azt mondja, hogy az erkölcsi erőfeszítésre szükség van, nem azért, mert ezzel a «belső ember» érdemeket szerezhetne (a hitben nyert megváltás elveszít- hetetlenül és változatlanul megvan a lélekben, a külső cselekedetekre való tekintet nélkül is), hanem azért, mert a «külső ember» ellenállását le kell törni — das er dem ynnerlichen menschen und dem glauben gehorsam und gleychformig werde, nit hyndere noch widderstreb, wie sein art ist, wo er nit getzwungen wirt (Werke 1. 268.), de másrészt az erkölcsi erőfeszítésnek vallási értékét tagadja azzal az indokolással, hogy a külső cselekedetek nem arra valók, hogy az ember érdemeket szerezzen velük, hanem csak arra, hogy a belső, lelki állapotát külsőleg is kifejezze, mint Ádám a paradicsomban, aki nem azért működött, «das er durch seyn erbeytten (arbeiten) und hutten (hüten). .. frum und rechtfertig wurde», hanem azért, «das er nit müssig gieng» (Werke I. 276.) — majd folytatja : Alsso auch eynis gläubigen menschen werck, wilcher durch seynen glauben ist widderumb ynns paradiss gesetzt und von newen geschaffen . .. (Werke I. 270.) Az Ádámmal való analógia megint a teljes spiritualizáció gondolatkörébe tartozik és kizárja a «testi» ellenállásának lehetőségét, mert különben nem lehetne az erkölcsi cselekvésben csak a belső lelki állapotnak kifelé való megnyilvánulását látni és tagadni, hogy az erkölcsi erőfeszítés a belső lelki állapotot is érinti. Elismervén tehát, hogy a teljes spiritualizáció nem lehetséges és hogy a belső erkölcsi «feszültség» a «szellem» és a «test» között a megváltott keresztény emberben is fennáll, Luther mégis a keresztény ember vallási magatartását és az erkölcsiség vallási értékét úgy bírálja el, amint ezt csak a teljes spiritualizáció esetében lehetne. Luther főérve az, hogy az az állapot még nem állt be, mely csak a végítélet után fog bekövetkezni. A spiritualisták szabadságfogalma pedig éppen azon a gondolaton alapszik, hogy a Szent Lélek birodalmával a mennyei világ itt a földön is megvalósul, hogy a «Krisztusi evangélium» korszaka után eljön az «evangélium aeternum» korszaka — és erre a gondolatra Luther maga is utal, amikor azt mondja, hogy a hívő ember a hite folytán megint Ádám paradicsomi életét éli.
