Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: Renaissance-kutatás és teológia
RENAISSANCE-KUTATÁS ÉS TEOLÓGIA. Régebben az a felfogás uralkodott, hogy a renaissance, nemcsak mint művészeti és kultúrtörténelmi, hanem mint szellemi mozgalom is, a humanizmus által megint erősebben művelt ókori tanulmányokra, az ókori íróknak a XV. század folyamán mindjobban elterjedt ismeretére vezetendő vissza. Ez a felfogás még ma is valahogyan él a művelt köztudatban. Az ókori írókon keresztül egy olyan kultúrával, egy olyan életfelfogással ismerkedtek meg az emberek, melynek középpontjában az ember állott mint legfőbb norma és értékelési elv, még pedig nem a keresztény értelemben vett ember, a túlvilág után vágyódó leikével, hanem az egész ember, lelki és testi voltában és ennek a teljes, harmonikus kibontakozása, szellemi és anyagi oldalának egyaránt teljes és egyaránt jogosult érvényesülése volt ennek az életfelfogásnak az ideálja. A «virtù», már nem a keresztény értelemben vett erény, hanem az emberi egyéniség minden hatalmas megnyilvánulásában felismerhető belső erő, az embernek, mint olyannak, az energiája ezentúl az, amit csodálnak és tisztelnek az emberben. A külső normák iránti engedelmesség, a kívülről adott ideálok utáni törekvés így mindinkább értékét veszti, de ha már azért is ellenszenvet érzett ez az irány a kereszténységgel szemben, mert az, nézetük szerint, túlságosan lebecsülte az embernek testi, anyagi oldalát, és így megszüntette az emberi természet harmonikus egységét, akkor végül el kell jutnia ennek az iránynak ahhoz az állásponthoz, mely minden norma tiszteletét magában véve értéktelennek, sőt alacsonyabbrendű, az emberi egyéniség harmonikus kibontakozására nézve káros motívumnak tartja, és csak azt a magatartást tudja értékelni, mely az emberi egyén belsejéből, természetes ösztönéből fakad : más szóval, a teljes individualizmushoz. Ez volt a régi felfogás. Ez azonban — akármilyen simának és logikusnak látszik ez a levezetés — több szempontból is tévesnek bizonyult. Mindenekelőtt azért, mert az emberi természet teljes kibontakozásának az eszméje magában véve még nem visz szükségszerűen a külső normák, a vallási igazság és az objektív erkölcs tagadásához. Hogy ez így van, azt éppen a középkori filozófia részletesebb ismerete és történetének alaposabb kutatása bizonyította. Aquinói Szent Tamás többször hangoztatott alapelve, mely szerint az Istenlátásban álló örök boldogság nem lehetne az emberi élet végcélja, ha ez a teljes megismerés nem lenne egyúttal az emberi természet belső tendenciáinak és imma-
