Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Móra Mihály: Magister Gratianus mint perjogász
246 MÓRA MIHÁLY A két rendszer keveredése már jóval Gratián előtt megtörtént. Az irracionális germán bizonyítási jog, amelynek eredete az ősidőkbe nyúlik vissza, formalisztikus jellegével bástya volt ugyan a bírói önkény ellen, de súlyos kötelezettséget rótt — a mai felfogásunk szerint — a vádlottra, amikor neki kellett magát tisztázni a vád alól, nem pedig a vádlónak vádját bizonyítani. A bizonyítási teher szabályának eme téves megkonstruálását a germánok — a ma uralkodó felfogás szerint — azzal magyarázzák, hogy az alaptalan vádat esküvel visszautasítani nem teher, hanem a szabad embernek joga, époly joga, mint ugyanezen a módon a becsületét érintő híresztelést visszaverni.1 Az egyházban nem ment egykönnyen a purgatio recipiálása, elterjedését megkönnyítette az eskü szentségének vallási felfogása, de emellett szerep jutott annak a körülménynek is, hogy ezáltal vélték a lucida sacerdotii dignitast a kósza hírek ellenében megóvni. A római bizonyítási rendszer már a karolingi időben e 1 s zí néző d ö 11 és a germán felfogás a frank egyháznak a tisztító eskü elleni oppoziciója ellenére a XII. században már teljesen átjárta az egyházi perjogot. Itt szeretnők megjegyezni, hogy a tisztító eskü kizárólagos germán eredete újabban ismét vitás. A két jogfelfogás eredményezte azt, hogy principálisán a vádlónak kellett bizonyítani, és ha a bizonyítás sikerült, a tisztító eskü ki volt zárva és a vádlottat elítélték (római gondolat), ha azonban vádló nem volt vagy nem sikerült neki teljesen bizonyítani, a vádlottat nem mentették fel, hanem eskütársas purgatiónak volt helye (germán gondolat). A bizonyítási teher tehát már nem alakult olyan irracionálisán, mint a korábbi germán jogban, a purgatio sZubszidárius jelenséggé fokozódott le. Ez a kevert alak az uralkodó Gratiánnál is. A Decretum felépítésében a római jogot veszi alapul. Legelőször azt az elvet szögezi le : onus probationis reo non incumbit. De már ugyanazon quaestio végén rámutat a publica fama esetén követendő kivételre, amikor is propter scandalum removendum a gyanúsított tisztító esküjére kerülhet sor. Ezután közeledik Gratián a purgatio részletesebb tárgyalásához. Nem is annyira abból a szempontból érdekes ez a rész, mintha kétséges lenne, hogy a gyakorlat tényleg elismerte-e a tisztító esküt, hiszen ez nem vitás, hanem inkább azért, mert ez a rész jelentős adalék a Magister metódusának ismeretéhez és mert ebből kiviláglik, milyen pontokban volt szükség a bizonytalanság megszüntetésére. Amint és ahogyan Gratián a purgatio megengedhetőségét előkészíti, 1 V. ö. azonban Stutz: Die Beweisrolle im altdeutschen Rechtsgang. Zs. d. Sav. St.f. R.O. XLIX. köt. Germ. Abt. 1929. 1. s köv. 1. (Különlenyomat- ban is: Weimar, 1928. 1—25. 1.)
