Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
376 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN zést is fűzni, amit szerző hiszem, hogy szeretettel fogad. így többek között sokszor beletéved ontológiai fejtegetésekbe, amikor arra szigorú értelemben nem volna szükség. Ennek okát abban látom, hogy a logikát nem teljesen a főszempontra, a gondolati lényre (ens rationis) építette fel. Ugyancsak a helyettesítés magyarázatánál (225. old.) hosszúnak találom az illusztrációképen felhozott matematikai példát. Általában nem tartom helyesnek, ha a példa nehezebben érthető, mint a tárgy maga, melyet meg akarunk vele világítani. A matematikai és geometriai példák annyira szakkörben mozognak, hogy a nagyközönség azokat nehezen fogja megérteni, sőt sokszor éppen azok miatt veszíti el a bölcselet tanulmányozásától is a kedvét. Pedig a szerző több helyen előszeretettel alkalmazza, így a már említetten kívül 248., 265., 299— 300. old. A tárgymutató számozása nem egységes, néha oldalszámot, néha a cikkely számát adja. Bár mindig megmondja, hogy melyiknél keressük a címszót, mégis zavaró, mert nem egységes. A logika különösen sikerült részei a meghatározás, az ítélet és a következtetés kifejtése. Általában igen jó és alapos munkát végzett a szerző, mikor a nehéz skolasztikus, s főleg latin szöveget a magyar olvasóközönségnek ilyen könnyen érthető és követhető alakban feloldotta. Hasonló dicséret illeti szerzőt a másik kötetéért, a Megismeréstan-ért is. Ennek is világos és könnyen követhető nyelvezete, a bölcseletben eligazodni kívánók igényeihez való alkalmazkodás, az anyagnak áttekinthető beosztása a legjelesebb tulajdonsága. A szerző e kötetében is arra törekedett, hogy a régi skolasztikus bölcselet anyagát gyűjtse össze, a legutóbbi évek nagy és mozgalmas változásairól, melyek egészen alapjaiban érintették a bölcselet e legújabb hajtását, nem kívánt kitérni. Pedig azt hiszem felépítésében, megoldásaiban is több nézetét revízió alá vette volna, ha ezekbe kissé elmerül. Mindjárt a bölcselet ez ágának elnevezésénél óvatosabb lett volna. Észrevette volna, hogy mennyire betévedt a tradicionális anyag hatása alatt a lélektanba. Pedig a lélektan és a kritika között éles határvonal húzódik. Megismerés- tart vagy Ismeretelmélet alatt az ismeretnek megszerzési módját, mikéntjét kell ma érteni, az ismeret értékelésének problémáját pedig Kritika szóval jelöljük. Ma már éppen a tomista skolasztikusok vallják, hogy a Kritika elnevezés igenis elfogadható Kant-féle megfogalmazás nélkül is. Egyébként a Krite- riológia elnevezés is közelebb állt volna szerző által feldolgozott anyaghoz, mint épen a Megismeréstan, amit elfogadott. Magának a problémavetésnek az alapjait kellett volna jobban összeegyeztetnie s akkor elkerülhette volna azt az ellenvetést, amely már a könyv első lapján bántja a szakember szemét : azt mondja ugyanis, hogy a megismeréstan feladata kutatni, hogyan egyezik meg az ismeret a tárggyal, és néhány sorral lejjebb, még ugyanazon a lapon így határozza meg az ismeretelméletet : az a tudomány, amely azt vizsgálja, hogy a megismerés tárgya miképen emelkedik megismerésünkhöz. A megismerés értékelése és megszerzésének mikéntje két különálló probléma. Előbbi, igen, a kritika tárgya, utóbbi a lélektané. Abban azonban határozott értéket látok, hogy Mercier-vel különválasztja a logikától és önálló tudományként kezeli.
