Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 373 jelent dogmatikák egyikével-másikával érdemes párhuzamba állítani. Tudvalevő, hogy az élő nyelven írt dogmatikákban a németek alkottak legkülönbet. Stílus szempontjából elsősorban Schell dogmatikájához hasonlíthatnók legjobban. Schell kétségtelenül zseniális tudós volt, a dogmatikai német műnyelv terén úttörő. Stílusa azonban itt-ott erőszakolt, előadása homályos és a nagymondások keresésének érezhető virtuozitása olykor bántólag hat az olvasóra. Ezzel szemben a Schütz-dogmatikában magas tudományos horizontot találunk minden stílusbeli vagy fogalmazásbeli fénytörés nélkül. Szellemi magaslatokhoz szokott embernek valóban élvezetes olvasmány. Azután egymás mellé fektetjük a szerző könyvét és Pohle háromkötetes német dogmatikáját. A Pohle-dogmatika értékes tankönyvi. De csak tankönyv ! Tele idézettel, még hozzá latin nyelven. Ezt a könyvet az igazságért küszködő világi ember aligha fogja a kezébe venni. Nem győzzük eléggé magasztalni a szerzőnek azt a nagyszerű gondolatát, hogy nem ad sok idézetet, hanem a szentatyák tanítását, a zsinatok határozatait legtöbbször saját szavaival mondja el. Mennyi kellemetlen zökkenőtől kíméli meg ezáltal az olvasót ! Az élő nyelven készült dogmatikus munkáknak Pázmány Kalauzától kezdve egész a mai napig egyik igen nagy tehertétele a gyakori és hosszú idézetek. A szerző is idézi természetesen sokhelyütt a Szentírást vagy a teológiai forrásműveket ott, ahol a bizonyítás vagy a szemléltetés megkívánja, de arra mindig vigyáz, hogy az idézet az előadás folytonosságának ne legyen hátrányára. Egy másik híres dogmatika, melyet több német hittudományi főiskolán jelenleg is mint bevált tankönyvet használnak, a Bartmann paderborni professzor kétkötetes dogmatikája. A legjobbak közül való. A kezünkben levő 1932-es kiadás már a nyolcadik. Előadása világos, érvelése meggyőző, kiállítása (Herder) elsőrangú. De ez is tele van lefordítatlan latin műszavakkal. Olykor túlnagy apparátussal, igazi német aprólékoskodással bizonyít ; ez már legfeljebb csak a teológusokat érdekli. A Schütz-dogmatika számol az olvasóközönség felvevőképességével, és az anyag kiválasztásában a elosztásában is mindig megtartja a kellő arányos mértéket. Legutoljára hagytuk a Scheeben-dogmatika említését. Míg az eddig fölsorolt szerzők minden kiválóságuk mellett inkább csak rendszerezők, addig Scheeben vérbeli bölcselő és mélyenjáró dogmatikus. Kétségtelenül a legnagyobb teológus Németországban az elmúlt században, aki — mint Schütz professzor a Theologiá-ban (1935. 166. sk. 1.) kifejtette — hivatva lett volna arra, hogy mint Szent Tamás évszázadokra irányt mutasson a hittudományban. Sajnos, rajta kívül álló gátlások ennek útját állták. Két évvel ezelőtt a tudományos világ azonban méltán ülte meg születésének százéves évfordulóját. Háromkötetes dogmatikája a klasszikus teológiai irodalomba tartozik. Hosszú mondatainak olvasásához azonban csak az fogjon hozzá, akinek már biztos a járása a spekulatív teológiai tudományok ormain. Mindazonáltal Schütz professzort legszívesebben Scheebenhez hasonlítjuk. Ugyanaz a nagyvonalúság az elgondolásban, ugyanaz a szívós elszántság az alkotásvágyban, ugyanaz a biztos kéz a bölcseleti rokoneszmék felhasználásában és ellenállhatatlan vonzalom a mélységek és magasságok után.
