Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
366 KONTOR LAJOS kiadása már nem ezt a szöveget hozza, hanem rendelkezése teljesen egyezik a kódex előbb idézett szövegével, tehát a kritérium itt is a «megfontolt szándék» lett. Sok író azonban — mondja Grosam — az új kánonjog helyett még ma is a Rituale régi szövegét tartja szem előtt s a megbánás jelét nem mutató öngyilkosnak csak abban az esetben adja meg az egyházi eltemetés jogát, ha állandó vagy legalább is pillanatnyi elmezavar (insania, amentia) esete forog fent. Ugyanezt az álláspontot mutatja a lelkipásztori gyakorlat is. Pedig a kódex és a Rituale régi szövegére támaszkodó gyakorlat között lényeges különbség van r az insania és a defectus deliberati consilii éppen nem azonos fogalmak, hiszen az elhatározó képessége olyan egyénnek is csökkent lehet, aki nincs elmezavarban! A kódex megfontolt öngyilkosság esetén tiltja meg az egyházi temetést (qui seipsi occiderint deliberato consilio). Vannak, akik azt mondják, hogy az öngyilkosság mindig meggondolatlanság következménye, tehát nem is lehet megfontolt. Ennek ellentmond az, hogy az Egyház nem sújtana büntetéssel olyan bűncselekményt, ami nincs. Másrészt a vértanuk, a háború hősei sem riadnak vissza a haláltól, mégsem lehet rájuk fogni, hogy elmezavarban voltak, amikor valamely magasabb célért megfontoltan életüket feláldozták. Megfontolt öngyilkosság tehát van, csak most az a kérdés, hogy konkrét esetben miképpen lehet ezt, illetőleg az ellenkezőjét bizonyítani. À probléma nem volt könnyű a Rituale régi szövegének uralma idején sem, amikor még csak az elmezavar mentesített az egyházi temetés megtagadásának büntetésétől. A polgári életben élők között az elmezavar fennforgását szakértői vélemények alapján a bíróság állapítja meg s a bírói ítélet az elmebeteg öngyilkossága esetén szilárd alapja bármiféle intézkedésnek. A kánonjog azonban — mint Notier kifejti1 — nem ismeri az elmebetegseg bírói megállapítását, amint nem ismerte a római jog sem. Még nehezebb a ma érvényes jogszabály alapján annak eldöntése, hogy az öngyilkos megfontolt szándékkal cselekedett e vagy sem, mert hiszen ettől a döntéstől függ az öngyilkos egyházi temetése. Melyek tehát azok az esetek, amikor az öngyilkos egyházilag eltemethető és mikor kell megtagadni tőle az egyházi temetést? A kérdésekre Grosam tanulmányában figyelemreméltó válaszokat találunk s ezek szerint a mai jog alapján az öngyilkos a következő három feltétel együttes fennforgása esetén részesíthető egyházi temetésben : 1. ha halála előtt a bánat valamilyen jelét adta; 2. a tett elkövetése idején a) elmezavar ; b) ittasság ; c) gyengeelméjűség ; d) kiskorúság ; ej serdületlenség állapotában volt ; j) súlyos félelem vett rajta erőt, vagy g) felindult lelkiállapotban volt. 3. Ha mindezeknek az okoknak a fennforgása bizonyítható, de legalább is valószínűsíthető. Ezt a három feltételt több más író véleményével megvilágítva az alábbiakban taglaljuk : 1 Notier Antal dr. : «A szerzetesi projessm, 184 1.
