Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
AZ ÖNGYILKOSOK EGYHÁZI ELTEMETÉSE 367 1. A bánat jelét pl. abban lehet látni, ha az öngyilkos papot kér ; vagy ha már meghalt, pl. összekulcsolt kezeiből a bánatra lehet következtetni. Azt, hogy mit kell érteni a bánat «valamelyes jelei» alatt, Böhm (TheoL prakt. Quartalschr. 1934. 800) a következőképpen magyarázza : «Nincs arra szükség, hogy az öngyilkos az Egyházzal formálisan megbékéljen, nincs szükség gyónásra sem, hanem elég annak az óhajnak a kifejezése, hogy a haldokló gyónni akar, vagy kéri, hogy hivassanak papot. Nem elegendő azonban, ha a már eszméletlenül fekvő öngyilkost a pap feltételesen feloldozza. Itt a bánatnak valamelyes jeleit feltétlenül érzékelhetően kell konstatálni, s ennek megtörténte egyetlen tanúval is bizonyítható». Érdekes megemlíteni, hogy az Egyház ebben a kérdésben a jogfejlődés során enyhített a jogszabályok szigorúságán. XIV. Benedek «Detestabile»- konstituciója a párbajban elesettnek, aki valamivel enyhébb elbírálást érdemel, mint az öngyilkos, még akkor sem adta meg az egyházi temetkezés jogát, ha a bánat jelei nála megállapíthatók voltak, de a mai jog már megelégszik a bánat valamelyes jeleivel is. 2. a) Tartós elmezavarban szenvedők egyházilag eltemethetők, ilyenkor ugyanis a 2201. kánon szerint a «praesumptio iuris» esete forog fent, ami még az ellenkező bizonyítást is kizárja (pl. nem lenne értelme olyan bizonyításnak, hogy az állandó elmezavarban szenvedő egyén öngyilkossága pillanatában eszénél volt). Nehezebb a helyzet, ha a pillanatnyi elmezavart kell bizonyítani ; ilyen esetekben rendszerint meg kell elégedni az elmezavar fennforgásának valószínűsítésével. Ennél a kérdésnél Grosam idézi Capellmann-Bergmann-t,1 aki a pillanatnyi elmezavar elfogadható okának minősíti a becsület, a vagyon, a hozzátartozók elvesztését, valamely súlyos szenvedély korlátozását, a mértéktelen, pazarló, vétkes előéletet. Ilyen esetekben csakis a beteg lélek veszítheti el Istenbe és a lélek halhatatlanságába vetett hitét. Megerősíti a megállapítást, ha az öngyilkos családjában már fordult elő hasonló eset. A pillanatnyi elmezavar fennforgását valószínűsíti az idegrendszer megbetegedése, még ha az régebben történt is, pl. a fej sérülése, a terhesség, egyes akut betegségek pl. a váltóláz, himlő, orbánc, tüdőgyulladás, akut izületi reuma, szifilis, tuberkulózis, szívbajok, a nemi szervek megbetegedései. Ezek a betegségek — folytatja Capellmann — lassan elmezavart is kifejleszthetnek. Vannak orvosok — írja Grosam — akik nem kutatják az elmezavar gyökerét, hanem öngyilkosságra késztető ellenállhatatlan kényszert is ismernek, amelynek létezését azonban Capellmann nem fogadja el. Pedig előfordul, hogy olyan egészséges ember követ el váratlanul öngyilkosságot, akinél az elmezavart előidéző előbb felsorolt betegségek vagy események nem fordultak elő. Capellmann azt mondja, hogy az ilyen esetekben is kell lenni valamilyen súlyos oknak, amelyről azonban a hátramaradottak nem szereztek tudomást. Ilyen esetben az «in dubio pro reo»-elv alapján az >rvos elmezavart valószínűsítő bizonyítványát nyugodtan el lehet jogadni s az öngyilkost 1 Pastoralmedizin, 195.
