Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Karsai Géza: Hittudomány és néprajz
256 KARSAI GÉZA szerzetesrendeknek, a misztikus lelkiélet régi és újabb iskoláinak irányító hatására persze a vallásos néprajz kutatójának itt is tekintettel kell lennie. Már a fentebbiekből is kitűnik, hogy a liturgiát és a liturgiatörténetet mennyi szál fűzi össze a néprajzzal.1 A kultuszközösség minden időben tevékeny módon fejlesztette a népiség különleges sajátságait is. A vallásos elem, főként a kultusz, nemcsak kezdetleges, hanem fejlő- döttebb művelődési fokokon is méltó kifejezése az önálló fejlődés, egyéni vonások felé törő népi közösségi szellemnek. A kultikus gondolatnak nemcsak a hivatalos szertartáskönyv, a manuale sacerdotum, az egyház- megyei agenda stb. adta meg a formanyelvét, hanem a népi hozzátételek is. Az egyházi ünnepek, a szentségek kiszolgáltatása, a szentel- mények kedvelése és szaporítása, az áldások, a zarándoklatok, a búcsújárások, a jellegzetes népi ájtatosságok, a szentek tisztelete stb. már korán összevegyítették az egyházi liturgia formanyelvét a népiséggel. Az egyházi mag és a színpompás népi héj közösségbe lépett, mégpedig nem az ellentétes erők dualisztikus közösségébe, hanem igazán szerves, belső összhangtól áthatott közösségbe. Az egyházi liturgikus formák és szokások a néplélek állandó és legnagyobbszabású élményforrásává, a népiség legfőbb kialakítójává lettek. A kereszténység kétezeréves fejlődése alatt az alkotó néphit buja ornamentikával fonta be az Egyház szenteléseit és áldásait, hit- és erkölcstani tételeit. Bár a papok a vadhajtásokat mindig nyesegették, a zsinatok elitélték, vagy pedig legtöbb esetben helyes irányba fejlesztették : a népi kultuszelemek a hagyomány bujdosó folyamának legyőzhetetlen sodrától vitetve napjainkig fenntartották magukat. A keresztény és a népi (sok esetben meglepően régi) elemek persze csak ritkán vannak egymással ellentétben, inkább békés kiegyenlítődésre törekszenek, bár néha az egyesülés alaphibája következtében a babona elnyomja az igaz hitet. Másrészt viszont a liturgia hagyományőrző szelleme is sok mindent megőrzött és továbbfejlesztett a népi szokásokból. A húsvéti tűz, a termékenységi szertartás (búzaszentelő), a pünkösdi és a karácsonyi szokások stb. terén nagyszámú ősi népi elemmel találkozunk. Ma persze legtöbben csak külsőséget látnak a karácsonyi jászoly, a karácsonyfa, a húsvéti nyúl stb. szokásában, pedig mind mély és komoly tartalmú dolgok, melyek kiformálásában és a dogmatikai tartalommal való összekapcsolásában a népképzeletnek is tevékeny része volt. A kultuszra vonatkozó népi anyag szokatlan gazdagságának tulajdonítható, hogy a vallásos néprajz eddigi kutatói jórészben csak ezzel foglalkoznak. Nagy néprajzi irodalma van az Oltáriszentség 1 Lásd erről bővebben F. Schubert: Liturgie und Volksgebräuche : Theologie und Glaube 22 (1930), 137—149. 1. és A. Mayer-Pfannholz: Liturgie und Volkskunde: Jahrbuch für Liturgiewissenschaft 11 (1932), 194—211. 1.
