Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Kecskés Pál: Erkölcs és gazdasági élet
210 KECSKÉS PÁL gazdasági folyamat elbírálásának, a feladatok kitűzésének, szóval a nemzetgazdaság helyességének a normája. A közgazdaság céljának a társadalmi közösség bölcseletileg megállapítható általános céljára való visszavezetésével korántsem jutunk oly területre, mely már a közgazdászt nem érdekli s melyet mint hete- ronóm területet jogosan elutasíthat. Ez a cél a társadalomgazdaság belső természetéből adódik s a társadalom egyetemes céljába a gazdálkodás mint társadalmi tevékenység révén kapcsolódik be. De a céloknak e kapcsolódása az erkölcstanhoz való viszonyban nem szünteti meg a közgazdaságtan olyfokú önállóságát, melyet mint sajátos tárgy- gyal rendelkező tudomány jogosan követelhet magának. A közgazdász ugyanis a társadalomgazdaság célját nem értékeli erkölcsileg, a jó és rossz szempontjából, hanem kizárólag a társadalmi szükségletkielégítés, tehát a társadalomgazdasági helyesség normáját látja benne. A moralista ugyancsak a gazdálkodás lényegi természetéből indul ki. Az embernek a külső javak szerzésére irányuló törekvését természet- jogilag igazolva látja abban a tényben, hogy értelmével és akaratával a természet javait hasznára fordíthatja.1 Anyagi javak után törekedni nem bűn, hanem természetszerű, mert a javak természetüknél fogva az embernek vannak alárendelve, mert csak igénybevételükkel tarthatja fenn önmaga létét. Tehát az önmagáról való gondoskodás az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is. Sőt a gazdagság is nemcsak az erénnyel, hanem nagyfokú tökéletességgel is összeegyeztethető.2 Azonban az anyagi javak természeti rendeltetésüknek megfelelően, mint a létfenntartás és az élet magasabb célját szolgáló eszközök használandók. A kapzsiság bűn, értékhiány, mert az eszközi javakhoz való mértéktelen ragaszkodással együtt járó lelki perverzió megalázza az emberi méltóságot s bűn Isten ellen is, akivel szemben az ember a véges javakat előnyben részesíti.3 De a gazdasági tevékenység nemcsak önmagával szemben állít kötelességeket az ember elé. Minthogy a gazdálkodás természete szerint társadalmi folyamat, az önérdek nem lehet a társadalmi tevékenység korlátlan irányítója, hanem szabályozást, a közjóhoz való alkalmazkodást, az egyéni érdeknek a közösségi érdek alá rendelését kívánja. Tehát a gazdálkodás objektíve nyilvánvaló szociális jellege etikai vonatkozásban társadalmi kötelezettségeket állapít meg s a társadalmi életet általában szabályozó erkölcsi elveknek, az igazságosságnak és a szeretetnek a gazdasági tevékenységnél való érvényesítését követeli meg. Ezek az erkölcsi követelmények azonban nem egy idegen világból sodródnak be, hanem a gazdálkodás lényegével adott cél állapítja meg őket. Nyilvánvaló tehát, hogy a gazdálkodás célját és az általa meg1 Sum. Theoí. II. II. q. 66. art. 1. 2 Quodl. 10. q. 6. art. 12 ad 2. 3 Sum. Theoí. II. II. q. 118. art. 1. ad 2.
