Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Tóth Tihamér: † Mihályfi Ákos
TÓTH TIHAMÉR 195 minden növendéke előtt, mert megérezték rajta az Írás gondolatát : «In fide vivo filii Dei, qui dilexit me» (Gal. 2, 20.). Ezért áradt lényéből hallgatóira valami csodálatos fludium gyanánt a harmonikusan kiegyensúlyozott bölcs férfiú napsugaras optimizmusa, mely szakadatlanul tud dolgozni, de mindig az önzetlenség tisztaságával, mely indít és ihlet, de mindig a lehiggadt bölcseség fegyelmével. így tette egyéniségének kedvességével kedvessé magát a gondolatot, melyet papi és tanári életével soha meg nem szűnt hirdetni. Hogy mennyire értékelték ezt a derűs lelket nemcsak növendékei, hanem kartársai is, tanúja ennek az a megkülönböztetett tisztelet és megbecsülés, amellyel iránta viseltettek és amiért maguk közt — valami egészen meleg, egészen bizalmas megtisztelés gyanánt — egyszerűen Apánk-nak szólították. Gyászoló lélekkel álltunk koporsója mellett, — de nem összetörve. Könnyeztünk, de nem sírtunk reménytelenül. Könnyeink mutatták, hogy szerettük ; önuralmunk tanúja volt, hogy hiszünk. Hisszük, hogy aki elmondhatta életében : «mihi vivere Christus est», most hozzáteheti : «mori autem lucrum.» Hisszük, hogy rajta is valóra válnak a Szentírás szavai, amiket a nagy prófétáról mondott : «Dilectus Deo et hominibus, cuius memoria in benedictione est» (Eccli. 45, 1.). Hisszük, hogy odaállhat a mennyei Atya trónja elé és alázatos lélekkel elmondhatja : «Én téged megdicsőitettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet rám bíztál... most te dicsőíts meg engem Atyám tenmagadnál» (Jo. 17, 4.). Ez a mi vigasztaló reményünk a földi búcsúzás fájdalmas pillanatában. Nem szűnünk meg érte folyton ismételni az imát : «Mitis atque festivus Christi Jesu tibi aspectus appareat». Tóth Tihamér. 13*
