Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Ivánka Endre: Mózes a középkori misztikusok és az ókori filozófusok megítélésében
152 IVÁNKA ENDRE mint Plutarckosra) jellemző, hogy náluk a platonikus renaissance és a poseidoniosi Stoa szinthezise kezd kialakulni, mely aztán a plotinosi neoplatonizmusban hatalmas szisztémában valósult meg. Az újabb kutatások mindjobban mutatják, hogy a neoplatonizmus egyáltalában nem idegen, a görög szellemi életbe kívülről beszivárgott gondolatvilág, hanem a tipikus görög filozófiai alkotásoknak, a platonikus idealizmusnak és a sztoikus kozmológiának következetes és egységes szinthezise. Mind a két elemnek sajátságos egyoldalúságából engednie kellett ebben a szinthezisben. Poseidonios panvitalista kozmoszelmélete, mely szerint a kozmosz, a [laxpoxôqjioç, amint nevezi, épp olyan biológiai egység, mint a [uxpoxôçpoç, az egyes élőlény, erősen a szellemi egység logikai szisztematikussága, a xóajxoç votjxôç felé fejlődött, amint viszont Platon eredeti éles dualizmusa, ebbe az egységes kozmoszelméletbe beleillesztve, csak fokozati különbséggé lett egy egységes valóságon belül, mely a legmagasabb szellemitől egészen a potenciális anyagig egy ősvalóságnak, a l'v-nek az emanációja. De az ember igazán nem merné eldönteni, hogy a neoplatonikus £v, a «formált» ideák, fogalmak és tárgyak formátlan (âpoptpoç és àeiSfjç) ősforrása, melyből ezek titokzatos és megfoghatatlan módon fakadnak, minek a vonásait viseli inkább, mihez hasonlít jobban : a platonikus gv-hez, melyből logikai levezetés és fogalmi distinctiók útján (a Siatpeaoç révén, amint ezt különösen Platon Sophistes c. dialógusa mutatja) kibontakozik az ideák rendszere, vagy a poseidoniosi világiélek — Istenhez, mely természetére nézve TCveôpa voepiv xa! xupwSeç, ôux ëxov pèv [xopcpTjv [lexaßa/./.ov Sè eïç 8 ßoiiXexat xai avve^op.ocoô[i,evov xàatv1 tűzhöz hasonló szellem, mely magábanvéve formátlan, de mindenné változik és minden formát felvesz. Ha tehát alexandriai Philon forrását akarjuk kutatni, elsősorban Poseidoniosból kell kiindulnunk, mégpedig — a jelen esetben — Poseidonios ősember-elméletéből. 2. Poseidonios ősember-elmélete. Poseidonios azt vallja, hogy az ősember — a legrégibb korok embere éppúgy, mint a primitív életviszonyok között élő barbár ember — közelebb állt a természethez, ami, az ő kozmológiája szerint, ugyanannyit jelent, mint : az Istenhez, ahhoz az isteni erőhöz, mely az egész kozmoszt áthatja és a természet titokzatos rendjét fenntartja. Az az isteni szikra, mely a kozmoszt átható világlélektől elszakadt1 2, és mint emberi lélek lépett a külső, testi valóságok világába, valamiképen jobban őrizte meg isteni erejét a legősibb korokban és azoknál a népek1 Lásd Diels : Doxographi graeci 302. 2 Poseidonios tanítása szerint az emberi lélek ámö-Ttaatia x?j; toù xóoj’ou çuyriç. Diogenes Laestius VII. 143.
