Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Ivánka Endre: A nestorianizmus és a monophysitizmus szellemtörténeti háttere. I
40 IVÁNKA ENDRE emberi megismerésre ; az emberi tökéletlenséget csak abban látja, hogy az embernek amellett külsőleg cselekednie, praktikus életet is kell élnie, ami őt a megismerő tevékenységtől elvonja. Ez az, amit âv&Qumevsaêai- nak nevez. Hasonló ellentét áll fenn a platonizmus és az aristotelizmus között az erkölcstan terén. Míg a következetes platonikus felfogás szerint a földi, emberi élet magában véve alacsonyabbrendű a lélek túl- világi, tökéletes létezésénél, és a lélek bukásának, hanyatlásának eredménye, addig az aristotelikus felfogás szerint az ember földi élete csak annyiban tökéletlen, amennyiben az «emberi» élet jellegét sem valósítja meg, mely az észnek a test és az ösztön felüli uralmát követeli. Amikor azonban az észnek ez az uralma oly tökéletességben van meg, amilyenben emberek között nem szokott lenni, akkor ezt az emberi erényt heroikusnak és isteninek is nevezhetjük. (Eth. Nie. VII. 1.) Az emberi és az isteni között tehát itt is csak az a különbség áll fenn, hogy az emberiben megvan a tökéletlenségnek a lehetősége — olyan tökéletlenségnek azonban, mely emberi szempontból is tökéletlent jelent. Az emberi megismerés azért alacsonyabbrendű az isteninél, mert az ember megismerőképessége nem lehet állandó tevékenységben, az emberi cselekvés azért alacsonyabbrendű az isteninél, mert az ember nem mindig helyesen és jól cselekszik. De a tökéletes emberi felér az istenivel. Az emberinek, saját nemében, tökéletesnek kell csak lennie, hogy ezúttal istenivé váljék. Az isteni állapotba való felemelés, az isteni vio&saía — hogy most már ezt a gondolatot a nestorianizmusra alkalmazzuk — nem állhat tehát abban, hogy az Isten az emberi lényt egy minőségileg magasabb állapotba emelné fel, hanem csak abban, hogy az emberiséget azoktól a tökéletlenségektől mentesíti, melyek az észnek teljes uralmát, azaz a tökéletes emberi természet kibontakozását gátolják — egyrészt az észnek, mint éltetőprincipiumnak, az uralmát a test fölött, másrészt az észnek, mint szellemnek, az uralmát az ösztönök fölött. Ezért áll a vloúeaía — Theodorus felfogása szerint — egyrészt az âêavaaia-ból, másrészt az äva/xagtrjaia-böl, amennyiben a halál és a bűn annak a következménye, hogy az ész a jelenlegi xaTáaraaig-ban nem uralkodik teljesen a testen és az ösztönön. Ez utóbbi — a bűnnek a lehetősége — nem valami eredendő bűnnek a következménye, hanem a jelenlegi, halandó emberi természettel szükségszerűen együtt jár. Az új xaxáaraaig-t Krisztus érdemelte ki a többi emberek részére azáltal, hogy ő már a jelenlegi xaxáoxaoig-ban is teljesen bűntelenül maradt. És az erkölcsi tökéletessége Isten fiává is tette. Az az isteni Áóyog, mely többé-kevésbbé minden emberben lakozik, aszerint, hogy mennyiben bírja magában uralomra hozni az észt és a szellemet, benne, a legtökéletesebb emberben, tökéletes módon jelen volt, annyira, hogy a benne lakozó isteni Xóyog és az emberi személyisége, melyben az Isten lakozott, valahogyan egy egységes személlyé váltak. Mert mást mint ezt a xax evőoxíav evmeng-t az ember és az Isten Krisztusban való egyesülése nem jelenthet,
