Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Ivánka Endre: A nestorianizmus és a monophysitizmus szellemtörténeti háttere. I
A NESTORIANIZMUS ÉS A MONOPHYSITIZMUS 29 sel Harnack szembefordul azzal a régebbi protestáns felfogással, mely a katolicizmus kialakulásában a keresztény hagyomány kívülről történt, utólagos megmásítását látja, és azt vallja, hogy az őskereszténység lényegében a protestantizmussal azonos volt és a külső faktorok beavatkozása nélkül — többek közt a római császárságot teszik felelőssé ezért a fejlődésért — nem is fejlődött volna katolicizmussá. A Harnack-féle felfogás szerint azonban mégsem a kereszténység belső lényegéből származott a katolikus hitrendszer, akármilyen szükségszerű is volt az a fejlődés, mely kialakulásához vezettet, mert az a tényező, mely meghatározta, hogy mi lesz általánossá, azaz katolikussá, és mi nem tekintendő annak, hanem hérezisnek, nem egy a kereszténységből magából merített irányelv volt, hanem a christianizált ókori világ szellemi és lelki befogadóképessége, ideaviiága és lelki diszpozíciója. így a fejlődés folyamán heretikusoknak minősített felfogások ugyanolyan közel juthattak a kereszténység belső lényegéhez, mint azok a felfogások, melyek általánosan uralkodókká váltak azért, mert az akkori kultúrvilág szelleméhez jobban illettek, sőt nagyon valószínű, hogy éppen a hérezisek- ben nagyon sok igazán keresztény gondolat és érték rejlik, mely csak azért veszett el az általános, azaz katolikus kereszténység számára, mert a kereszténység alapeszméjét olyan tisztaságban tükrözte vissza, amilyenben az akkori világ ezt az eszmét felfogni még nem bírta. Minél általánosabbá válik a kereszténység az első keresztény századokban, annál többet kellett veszítenie, szükségszerűen, az eredeti kereszténység értékeiből és tartalmaiból, mondja Harnack a fent idézett helyen. Egy ilyen felfogás részünkre természetesen nem fogadható el. Mi, katolikusok, azt valljuk, hogy a katolikus dogma külsőleg ugyan fejlődött, amennyiben növekedő tudatossággal és határozottsággal fejezi ki a keresztény hitben és hagyományban implicite adott igazságokat, de nem foglal soha semmit dogmába, ami a kereszténység eredeti lényegében kezdettől fogva nem lett volna benn. Épp ezért válik fontos problémává részünkre a keresztény hérezisek keletkezésének kérdése. Mert ha igaz az, hogy a keresztény hérezisek párhuzamosan fejlődtek a katholikus felfogással, mint a közös keresztény hagyomány önálló, az általánossá vált (azaz katolikus) felfogástól eltérő, de vele egy időben fellépő és vele egyenjogú értelmezései, akkor tényleg minden amellett szólna, hogy ez az általános, katolikus felfogás csak később fejlődött ki mintegy szelekció útján a különböző változatos értelmezésekből, amelyeken az eredeti kereszténység tartalma átment — annál is inkább, mert a katolikus dogma majdnem minden esetben középúton jár két ellentétes héretikus szélsőség között. így áll a katolikus christológia a nestorianizmus és a monophysitizmus között, a katolikus kegyelemtan a pelagianizmus és a túlhajtott augustinista álláspont, a későbbi jan- senizmus között, úgy hogy azt hihetnők, hogy a katolikus álláspont a két szélsőség kiegyezéséből utólagos kompromisszumként jött létre.
