Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Schütz Antal: Hittudomány és hitélet
14 SCHUTZ ANTAL ben — ami hasonlíthatatlanul könnyebb és kényelmesebb, mint akár igazi költőnek akár igazi tudósnak lenni, és legtöbbször mégis nagyobb «sikerekre» visz. Mindezek a tudománynak nem papjai, hanem sámánjai ; a tűz, melyet gyújtanak és ápolnak, nem az igazság és élet lángja, hanem görögtűz. Akik igazán tudósok, vagyis arra vállalkoznak, hogy becsületesen és következetesen a valóság egy meghatározott területének rendszeres megismerését és ennek az ismeretnek igazolását szolgálják, azok, ha még annyira száraz tudósoknak látszanak is, mégis az életet szolgálják, tehát ha hittudósok, a hitéletet ; amint ezt tartalmilag és történetileg könnyű kimutatni a tudományosságnak olyan tiszta típusán, minő Szent Tamás volt. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a hittudomány hitéleti értékesítése számára nem nélkülözhetetlenek azok, kiknek a tudomány fáklyája mellett megadatott az alakító művészi géniusz varázspálcája is. Értem a platoni típust szemben az aristotelesivel, melynek legnagyobb hittudományos képviselője Szent Ágoston. Dehát így kerek a világ. Baj volna, ha nem lenne Szent Tamásunk ; de hogyan hevernők ki, ha nem lenne Szent Ágostonunk? ! 4. Szociológiai meggondolás. — Minthogy minket az a kérdés foglalkoztat : mit jelent a hittudomány a hitélet számára, szabad egyenest belenyúlni a szociológiai normatikába és onnan kiragadni azokat a mozzanatokat, melyek a közösség életrevalóságának jelei és biztosítékai. Ezek pedig, mint másutt1 megmutattam, a közösségi szellem, közösségi önérzet és tetterő. Mind a három szempont döntő jelentőséget és szerepet biztosít a hittudománynak az egyházi, tehát a közösségi és aztán (minthogy a közösség az egyesekben «szubszisztál») az egyéni hitélet számára. A közösségi szellem szempontja. Aziránt nincs kétség, hogy a teológia csak az élő egyházi közösségben terem meg.1 2 Csak aki élő tagja a Krisztus igaz Egyházának, az rendelkezik azzal az élő hittel, mely a hittudomány sajátos tárgyának öpyavov XrjTrxoxóv-ja ; csak az Egyháznak hivatásos tekintélyjellegű irányítása és az ebből táplálkozó természetfölötti «stílérzék», a sensus fidei és sensus catholicus biztosítja a hittartalomnak helyes dogmatikai értelmezését, amely abban a mértékben kerül süppedősebb, nehezebben járható talajra, amily mértékben eltávolodik a dogmatizált alapelvektől—pedig ez a teológia főterülete; végül csak a gazdag tagoltságú corpus mysticum Christi sokszínű és sokrétű hitélete érleli és pattantja ki a hitletéteményből egymásután azokat a gazdagságokat, melyek csiraszerűen és burkoltan kezdettől benne van1 Az Ige szolgálatában. 1928. p. 418. 2 Lásd M. Scheeben: Handbuch der katholischen Dogmatik. I 1873. p. 413 k.
