Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Schütz Antal: Hittudomány és hitélet
HITTUDOMÁNY ÉS HITÉLET 15 nak. így tehát a hittudomány földolgozza mindazt, ami mint tartalom és probléma, mint adottság és föladat mozgatja az Egyházat ; és ennyiben nem más, mint a hívő közösség tudományos öntudata. S viszont nem kis mértékben alkalmas arra, hogy biztosítsa és előmozdítsa az Egyház közösségi szellemének legjelentősebb alkatelemét, a hitegységet. Ez az egység alapvetően adva és biztosítva van a hivatalos, hivatásos és tekintély jellegű egyházi előterjesztés kötelező jellegében és tévedhetetlenségében ; azonban csak alapjában, elvben, első fokon. Hogy ebből az elvi egységből tényleges egység legyen, vagyis hogy a kötelező egyházi előterjesztés alapján és értelmében a hívők csakugyan ugyanazt gondolják, mikor ugyanazt a hitvallást mondják, abban döntő része van a hittudománynak. Tudjuk, mennyire színeződik, sőt mássá válik akárhányszor a gondolattartalom, az egyesek egyéni, faji, kortörténeti karaktere szerint ; quot capita, tot sensus. S minél erősebb a szubjektivitás, annál veszedelmesebb mérveket tud ölteni az egyéni elváltoztatás. Már most a mai fenomenológiai vizsgálódás színe előtt is a tudomány bizonyul az egyetlen közösségi szellemi terméknek, mely az önmagával és ezért mindenki számára azonos objektív valóságot mint olyant tárja az elme elé s kötelezően és állandóan fölhívja, hogy egyéni kötöttségből, faji és kortörténeti esetlegességekből kivetkőzve azzal az objektív valósággal azonosítsa a gondolatát.1 Így a hittudomány közvetlenül arra dolgozik, hogy a hívők mind ugyanazt gondolják, amikor ugyanazt mondják a hitvallásban és imádságos életükben. A közösségi önérzet szempontja. Láttuk, a hittudomány csak akkor marad hű a maga jellegéhez, ha a hittartalmakat a maguk természetfölötti sajátosságában és egyúttal teljes gazdagságukban tárja föl, tehát mindazokban a vonatkozásokban is, melyekből szövődik a természetfölötti lét és életrend, a természetnek, történelemnek és életnek alapján s elemeinek, törvényeinek és erőinek fölhasználásával. Tehát minél eredményesebben dolgozik a teológia a maga entelechiájának szellemében, annál határozottabban és gazdagabban tárja föl és folyósítja azokat az eszméket és eszményeket, igazságokat és értékeket, melyeket kizárólag a Krisztus Egyháza kapott őrzés és értékesítés végett, s annál szélesebb és biztosabb alapot kap az Egyháznak közösségi önérzete ; természetesen nem a kevélységbe hajló, hanem a nagy felelősségben és tevékenységben kivirágzó önérzet, melynek Szent Péter adott megfelelő kifejezést : «Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, szerzett nép vagytok, hogy hirdessétek annak erejét, aki titeket sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott» 1 Pét 2, 9. A tetterő szempontja. Etekintetben az Egyháznak legjelentősebb föladata az Úr Krisztus rendelkezéséből az apostolkodás ; erre kell gyűjtenie és folyósítania legsodróbb erőit. Az apostolkodás tett és tanítás, 1 így N. Hartmann: Das Problem des geistigen Seins. 1933. p. 331.
