Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
VÁLSÁQ-TEOLÓQIA 77 «das lebendige, immer neue Bekenntnis der Christenheit zu ihrem Gott» ; a dogmatika, a szó szoros értelmében vett teológia pedig vallás-tevés erró'l az állandóan valósuló kinyilatkoztatásról. Módszere a kinyilatkoztatás egészen páratlan sajátosságába mélyedő fenomenologizmus és nevezetesen az, amit Heidegger az ő Existenzialphilosophie-ja szellemében az ősvalóság önértelmezésének mond. Egyetlen témája pedig az önmagát kinyilatkoztató Isten ; az egész teremtett világ mint félvalóság csak ennek a teljes valóságnak világában valami, nélküle «bűn» ; Jézus Krisztus is csak mint a közénk lépett Isten megnyilatkozása jut szóhoz. Koepp ezzel határozottan elfordul a Schleiermacher óta egyeduralkodó szubjektivizmustól — «Offenbarungsrealizmus» az ő kiindulása ; de miként Brunner, katolizáló kezdeményezései (a kinyilatkoztatás, csoda, Istenember valóságának, a hittudomány bölcseletbe föl nem oldható, sajátos jellegének elismerése) dacára iparkodik mindenestül megmaradni a melanchthoni teológia keretei között. Nevezetesen óvja a protestantizmus tartalmi elvét, a «sola fides»-t; erre rásegíti a dialektikai teológia egyik sarkalatos tétele, melyet iparkodik következetesen végigvinni : Offenbarung ist nicht, sondern geschieht; a kinyilatkoztatás nem kész igazságok közlése, hanem Istennek friss szava minden egyes emberhez. Ennek szellemében aztán szinte kínosan kerül mindent, ami a hittartalom fogalmi megismerésének akárcsak látszatát is kelthetné. Ezért neki a kinyilatkoztatás nyelve, a Szentírás is csak képekben, szimbólumokban beszél ; még Krisztus üres sírja és szűz születése sem a hittől független megismerhetőség tárgya, hanem «nur ein äuszerster Randbestand der Welt des Glaubens» (p. 214). Ezzel biztosítja teológiájának lutherista jellegét. De mihelyt ugyanakkor komoly tudományos jellegét is óvni akarja, azt a szánalmas látványt nyújtja, melyet az ő anyanyelvén úgy fejeznek ki, hogy «er schillert» ; azaz más-más színt mutat, amint más-más helyzetbe kerül a nappal szemben. Elég kissé logikai elemzés alá venni, amit pl. a Szentírásról (p. 65), vagy a predestinációról (p. 154—6), vagy a csodáról (p. 161) mond. A dialektikai teológia az ellentmondást, mely Isten rideg transzcendenciájából adódik, ugyanezzel a ridegséggel állítja és hagyja ott állni ; a kiegyenlítést elvből elutasítja. Koepp is vállalja ezt (lásd a 44—47. lapon összeállított «paradoxonokat») ; de egyúttal iparkodik azokat áthidalni ; s erre kell is törekednie, ha nem akar lemondani a tudományos programmról. Hisz ellenmondó állítmányokat kijelenteni ugyanarról az alanyról, ez lehet a^tudományos megismerés első lépése (Aristoteles aporiás kiindulásai), és lehet a lét nagy rejtélyének első vallási vagy művészi kifejezése (Meister Ekkehardt, Kierkegaard). De már a második lépés az ellenmondás föloldásán dolgozik ; és ez a tudományban történhetik a lét analógiájának fonalán, metafizikai harmonizálással (skolasztika), vagy megkísérelhető az ellentéteket egy felsőbb lét dinamikai egységébe foglaló és új ellentéteket szülő evolúciós szintézis útján (Herakleitos, Hegel). Ám a válság-teológia a kiegyenlítést meg sem kísérli — elvből ; Koepp a logikailag egyedül lehetséges (bár természetesen épen
