Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
78 SCHUTZ ANTAL logikailag nem egyenlő értékű) két megoldást meg elutasítja. Ezzel teológiája mint tudomány voltaképen már elindulásában megfeneklett. S így via facti megint bizonyságot tesz, hogy a kereszténységnek lutheri és kálvini értelmezése alapján a teológia mint külön tudomány, mint hittudomány lehetetlen. Ennek főként két okát látom ; mingkettő elválaszthatatlan a protestantizmus eredeti elgondolásától, és ezért a belőlük eredő baj orvosolhatatlan. A protestantizmus — mindig az eredeti lutheri és kálvini protestantizmus van szemünk előtt — Isten transzcendenciájának merev hangoztatásával (Koepp is mond ilyent : Welt ist Schöpfung, Schöpfung aber ist Erschöpfung p. 59) fölgyujtja maga mögött az analogia entis és a natura-supernatura hidját. így aztán az embernek nincs többé útja Istenhez — az értelemnek sem, tehát a tudományos értelemnek sem. Marad persze Istennek útja a teremtményhez : a kinyilatkoztatás útja és ezzel a hívő vallásos magatartás elvi lehetősége. Sőt — itt van a protestáns ősparadoxon, mely miatt a protestáns teológia voltaképen csakis mint dialektikai teológia tehet kísérletet megszületésre — a mindenestül transzcendens kinyilatkoztatás a «sola fides» (fides fiducialis !) elve értelmében csak mint alanyi élmény jelenhet meg a tudományos elme előtt is, és így elkerülhetetlenül oda van vetve a hívő alany sokszerűségének és változékonyságának. Itt aztán nincs hely tárgyi jellegű, egyetemes és szükségképes megállapítások számára, minőkben az európai gondolat Kant óta keresi a tudomány eszményét. Az ortodox teológia ezt a dilemmát azzal kerülte el, hogy a katolikus hittudománynál járt kölcsönért, mint ma elismerik protestáns tudósok, Koepp is. Valahányszor azonban a protestáns teológia ráeszmél saját eredetére és külön jellegére, valami formában mindig visszahozza azt az ősszubjektivizmust és így megássa sírját ugyanazzal az ásóval, mellyel a fölötte összeomló romokat takarta el. Ez alakilag kifejezésre jut abban a mohóságban is, mellyel a protestáns teológia szegődteti a mindenkori profán-tudományos programmokat és módszereket. Koepp is a fenomenologizmusban, különösen a Heidegger-féle exisztencializmusban találja meg azt a módszert, mely «végre» lehetségessé teszi a tudományos teológiát. így azonban sohasem tud theologia perennis-sé válni, hanem marad «Theologie zwischen den Zeiten». Még a nyelvük is magán viseli e kor bölcseleti kiforratlanságának és erjedésének bélyegét. Megszületni nem tudó gondolatok, vajúdó kifejezések nem teszik éppen könnyű olvasmánnyá Koepp müvét. S ez a német protestáns teológia legújabb fázisának immanens jelentősége. Amikor energikusan munkába veszi megint az újítók alapgondolatait egy új tudomány-eszmény színe előtt, a gondolat történetének ebben a fázisában mutatja meg, hogy a protestantizmusnak nincs semmi kilátása sajátjellegű teológia számára, mely nem a hit világára alkalmazott bölcselet, pszichológia, pedagógia, filológia, történelem, szociológia stb., hanem ftif-tudomány. Ezzel persze elkerüli a tudománnyal való szövetkezés veszedelmeit ; de le kell mondania áldásairól is, nevezetesen azokról a reményekről, melyek egyedül a Logos föltétien tiszteletéhez vannak kötve.
