Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Kühár Flóris: A vallástörténet problematikája
A VALLÁSTÖRTÉNET PROBLEMATIKÁJA. A vallás történeti szemlélete feltételezi, hogy az ember a tudat reflexiójába állítsa a vallást. Ez a reflexió csak akkor szül vallástörténetet, ha a vallási jelenségeknek nemcsak keresztmetszetét, a jelenben való tartalmát, lefolyását világítja meg, hanem észreveszi a vallásban a történést: a keletkezésnek, alakulásnak, változásnak időbeli egymásutánját, kutatja ennek tényezőit és irányát. A történés mozzanata nélkül a leíró vallástudomány keletkezik, mely magába olvasztja a vallási hit tartalmi elemeivel foglalkozó hittudományt, a vallás lelki tényeiről és értékeiről szóló valláslélektant és erkölcstant, a vallás külső megjelenési módjait ismertető szertartástant. A vallástörténet a leíró vallástudományhoz viszonyítva — logikailag is, tényleg is — késői jelenség a vallással foglalkozó tudományok körében. Logikailag azért, mert a vallással szemben való eredeti állás- foglalás, a hit — a vallásban időfeletti igazságokat és értékeket lát. A vallási eszmék a hívő lélekben azzal az igénnyel lépnek fel, hogy bennük örök, változhatatlan, a multat, jelent és jövőt abszolút érvénnyel átfogó igazságokat lásson. Amikor a tudatba belépnek, az ősi hagyomány és a benne rejlő másvilági eredet már eleve kizárja a történeti szemlélet- módot. A történet az időbeli változást nézi ; a hit ezt nem találja meg saját tartalmán. A tudományos érdeklődés első iránya, az intentio prima, mindig a külső világ, a makrokozmosz. Ezt igazolja a bölcselettörténet folyama az ókori görög bölcseletben, ahol az eszmélés először a világ eredetére és mivoltára vonatkozó kérdésekre vetette magát. Az ember önmagára, saját tudatéletére, erkölcsiségére csak magára visszahajolva tekinthet. Vallási felfogása és magatartása ép ezért kerül később vizsgálódása körébe, mint a külső világ. A vallási élet egyes elemeinek, tényeinek esemény-jellege, a történelembe való beágyazottsága sem mozdítja elő önmagában a vallásnak, mint vallásnak történeti szemléletét. Mert bármennyire át is hatják a vallási tények, áldozatok, ünnepek a népek történelmi életét, ezeknek történetírója mégsem ír vallástörténetet, hanem ír néptörténetet, királytörténetet. Az ószövetségi történeti könyvek így vázolják Izraelnek és királyainak történelmét ; a vallási, isteni elem a transcendens világból nyúlik bele az események folyásába ; történelmet irányít, de maga — kívül marad a történelmen. Anonymus magyar történetében oly szívesen olvasnánk az ősmagyarok vallásáról ; ezt ugyan hiába várjuk tőle, de azért Álmost és vele a honfoglalás eseményeit nála is — a
