Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Rogács Ferenc: II. Rákóczi Ferenc áldozási imái
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 375 íel s így a lehető okok visszamenő sora végtelen lenne, ami lehetetlen. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy mindennemű oknak elmulhatatlannak kell lennie. Ezzel összefüggésben azt a feltevést is elutasítja, mintha a változó valóságnak általában lehetne múlandó oka, kivéve az első változó valóságot, melynek már nem lehet múlandó oka. Az első változó valóság lényegileg nem különbözik a későbbiektől, már pedig lényeges különbségnek kellene lenni közte és a későbbiek közt, ha az okozásban a sor tagjai közt ilyen alapvető különbség lehetne. Tehát bármely változó valóságnak csakis a hatásánál léttartalomban végtelenül gazdagabb oka lehet, mely a hatást a saját léterejével, de nem önmagából hozza létre. A saját énünkben közvetlenül kizárólag tapasztalható okozásra hivatkozva Brandenstein minden lehetséges okot elmulha- tatlan, szabad, szellemi valóságnak tart. Ebből vezeti le azt a további következtetést, hogy immanens — életelvi okság sem lehetséges s így az aristotelesi skolasztika természeti hatótényezőinek, a «naturá»-knak a lehetősége is elesik. Brandenstein a lehetséges okokra nézve kétségtelenül messzebbmenő metafizikai következtetést von le, mint amennyi a kiindulásképpen felvett végtelen sor lehetetlenségének az elvéből nyilvánvalóan következik. A hatás létrejötte után megszűnő ok lehetőségéből még nem következik a végtelen sor lehetetlennek bizonyuló tétele, hanem csak annyi, hogy a sor egyik tagjának sem kell belső, lényegi szükségképpeniséggel az elsőnek lenni. A változó valóság ténylegesen végtelen sorának a lehetetlensége mellett a ténylegesen első tag létének elégséges okát követeli, mely csak a sor tagjai felett álló transzcendens ok lehet. Ez a sorbeli helyzet azonban nem különbözteti meg az első tagot lényegileg a többitől. Az okozás, mint ilyen, nem a lényeget, hanem a létezést meghatározó mozzanat. A tényleges sor első tagja egy bizonyos lényeg megvalósulásának, létbeszökkenésének a tényét jelenti. S az, hogy csak transzcendens ok által valósulhat meg, éppen lényegéből következik. A skolasztika egyetért Brandensteinnel abban, hogy mindennemű okozás végső okául az abszolút ősvalóságot tekinti. Lényeges eltérés abban mutatkozik, hogy míg Brandenstein az általa megfogalmazott oksági elvből a priori vezeti le a lehetséges lényeket, a skolasztika csak a valóságszemlélet alapján tartja megállapíthatónak a dolgok lényegi különbségét s az okság ennek megfelelő módjait. Úgy véljük, korunk tudományossága a történelemben felvetődött szélsőséges mechanikus s a Brandenstein nézetéhez hasonló, túlzottan spiritualisztikus oksági magyarázat közt megtalálta a mi álláspontunknak megfelelő helyes középutat, midőn éppen az okság tapasztalatilag igazolt különböző módjai alapján a természet- és a szellemtudományok közti különbséget annyira hangsúlyozza. A felállított oksági elv alapján Brandenstein a valóság három, egymástól lényegileg különböző rangját különbözteti meg. Az elsőrangú valóság az Isten, a másodrangú valóság lényei az Isten által teremtett s ezért nem aktuálisan, hanem csak «potenciálléisan» végtelen nyék, a szellemek, a harmadrangú valóság az ugyancsak Isten által teremtett passzív jellegű anyag. A természeti folyamatokat az anyag «mögött» működő erők, a másodrangú szel
