Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
VALLÁSTÖRTÉNET 275 szellemi környezet közt fennállottak. Programmszerűen értékes és korszerű az a tanulmánya (Bd. IV. H. 1.), melyben arról tárgyal, hogyan vélekedett az ókori pogányság, az ószövetség és az őskereszténység a méhmagzatnak az élethez való jogáról. Összeveti az Exodus 21, 22—23. törvényeit Hammurabi törvénykönyvével és a hettitákéval. Majd ismerteti a görög törvényhozás és kultusz rendelkezéseit a magzatelhajtásról. Plato és Aristoteles bizonyos esetekben megengedik a magzatelhajtást. Aristoteles különböztet fejletlen és fejlett (40., ill. 90. nap a fogamzás után) magzat közt ; a fejlett magzat elvetélését nem engedi meg. Míg a stoikus filozófia arra alapította az anyának a magzatelhajtáshoz való jogát, hogy a magzat nem önálló emberi lény, hanem az anya testének része, addig a kereszténység a Didachétól (2 ; 2.) kezdve következetesen elítéli a magzatelhajtást. A megokolásban az egyes szerzőknél különbségek vannak a szerint, hogy a léleknek a magzattal való egyesülését a fogamzás időpontjára helyezik-e vagy későbbi időpontra. A magzat mindenképpen különös tárgya az isteni Gondviselésnek ; egyesek szerint már a fogamzás óta teljes értékű ember, akiknek megölése gyilkosság. Ezt különösen Ter- tullián hangsúlyozza, aki szerint a magzatölés minősített gyilkosság, parricidium. A kereszténység jeleket, kifejező eszközöket főleg a liturgiában vett át ugyan a pogányságból, de eszméi —mint Dölger ezen tanulmánya is mutatja — függetlenek tőle, egészen más vallási világképből származnak és ezért, ahol kellett, éles ellentétbe kerültek a pogánysággal. A keresztény számszimbolizmusnak érdekes példája a milánói Thecla- templom baptiszteriumának Szent Ambrustól szerzett felirata, mely a nyolcszögnek szimbolikus jelentését fejezi ki. (Bd. IV. H. 3.) Az őskeresztény íróknál a 7-es, mint az ószövetségi hét száma, a jelen életet, a 8-as, octava, sacramentum ogdoadis, az örökkévalóságot, Krisztus föltámadását, az újjászületést jelenti. Ezen számoknak az antik gondolkozóknál is volt misztikus jelentésük. Sacramentum infanticidii címmel (u. o.) kutatja a keresztények ellen a pogányoktól emelt azon vád vallástörténeti alapját, mely szerint a keresztények gyermeket áldoznak fel összejöveteleiken. Kimutatja, hogy a rómaiak ugyanezzel a váddal illették a zsidókat is (vérvád) ; a görögök és a rómaiak összeesküvéseiknél néha embert áldoztak ; eléggé elterjedt ethnológiai tény (a rómaiaknál is) a gyermekvérnek varázslat céljaira való felhasználása. Ezek és hasonló mozzanatok működtek közre abban, hogy a pogányok az Eucharistiá- nak titoktartással őrzött misztériumát oly alaposan félreértették. A liturgiatörténetet Dölger (Bd. IV. H. 4-ben) a csengő, harang történetére vonatkozó adatokkal, a «démonok kelyhére» vonatkozó szentpáli (I. Kor., 10, 21.) kifejezés kultúrtörténeti magyarázatával, a «missa» szó «elbocsátás» jelentését igazoló új adattal (Commodianus : Carmen ápol. 77. sora) gazdagítja. 3. A vallás egyetemességéből akarja O. Karrer: Das Religiöse in der Menscheit und das Christentum (Freiburg, 1934.) az Isten általános megváltó akarata és az egyedül üdvözítő Egyház tana közt fennálló látszólagos antinómiát feloldani. Karrer műve érdekes kísérlet arra, hogy a vallástörténetet a katolikus 18*
