Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
A FRANCISKÁNUSKÉRDÉS A VIENNEI ZSINATON 267 oly mérvben foglaltak állást, melynél fogva sehogysem voltak hajlandók a zsinat határozatának engedelmeskedni, még akkor sem, ha római egyház, illetve a pápa azt el is rendelte volna. Ettől kezdve a spirituálisok mindig fanatikusabbakká, vérmesebbekké és harciasabbakká váltak a rend kebelén belül és kitermelték tagjaik közül a szigorúbb irányzat vezérférfiait és tollforgató harcosait : Angelus Clarenust, Ubertinus a Casalit és Petrus Johannes Olivi-1 ; ez utóbbi a spirituálisok legkomolyabb és legtermékenyebb teológusa volt, egyébként pedig szentéletű és nagyjellemű ember. Mivel a spirituálisok a hivatalos renddel (communitas) szemben foglaltak állást, azért a rend mint valami nyugtalan, lázadozó elemet könyvelte el, akikkel nem lehetett együtt élni. A két árnyalat egymás ellen ágaskodott és mivel a renden belül nem kereshették igazukat, azért mindegyik fél a római Szentszékhez, a pápához folyamodott jogorvoslatért. A kommunitás, vagyis a ferencrend vezetősége a spirituálisok befeketítése végett azok atyamesterére, Olivire hivatkozott folytonosan, mint akinek tanait — szerintük eretnekségeit — a zsinatnak kárhoztatni kellene. És bár Olivi már jó ideje meghalt (1298 március 14), a kommunitás jogászai mégis úgy gondolkoztak : ha sikerül a különben mély észtjárású és gondolkodású Olivi nevét az eretnekség vádjával hírhedté tenni, akkor végre a spirituálisoknak is. Ezzel szemben a spirituálisok a rendet ellanyhulásról, fegyelmetlenség- ről, Szent Ferenc eszméinek elárulásáról, a szentferenci szegénység tudatos áthágásáról vádolták. 1309—1312-ben ez az egész ügy már a pápai kúriában folytatódik, ahol különben a spirituálisoknak olyan nagy férfiak voltak pártfogóik, mint ennek a kornak egyik legrejtélyesebb, legeszesebb embere, Villanovai Arnold, továbbá Róbert nápolyi király és Colonna Jakab bíboros. P. Müller nagy részletességgel és nyugodt előadással vonultatja fel azokat az egymást követő válaszokat, amelyekkel a két árnyalat a maga igazát akarta védeni. Meg kell azonban mondanunk, hogy a kommunitás többször szenvedélyes és fölényeskedő, elhallgattatni akaró hangjával szemben a spirituálisoknak olyan emberük akadt, mint Ubertinus a Casali, aki úgy a pápai udvart, mint magát a rendet meglepő alapossággal igyekezett meggyőzni érvei súlyával, úgyhogy a pápa a zsinaton két, már említett decretumával tulajdonképpen egyik félnek sem mert maradék nélkül igazat adni. Illetőleg a 1312 május 5-i titkos konzisztóriumban, ahol az ügyet tárgyaló-tanulmányozó bíborosok s az egymást támadó felek jelen voltak, felolvasták az Exivi de paradiso kezdetű bullát, a mai napig érvényes pápai regula-magyarázatot, amelyben a pápa inkább a spirituálisoknak ad sokban igazat, amidőn az egyszerűséget, fölös- legességnélküliséget hangoztatja és a minden ellentétnek okozóját, az «usus paupert» megköveteli ; mégis a hely, idő és körülmények kívánalmai szerint, úgy azonban, hogy a szegénység szelleme mindig érvényesüljön. A laxizmus, romlás, avagy az eretnekség gyanújától azonban megvédelmezi a hivatalos rendet. A pápa vigyázatosan akart eljárni ; azért, ha az Exivi de paradiso dekrétum inkább a spirituálisoknak látszott elégtételt adni, valamelyes
