Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
Szemle A franciskánuskérdés a vïennei zsinaton. P. Ewald Müller fuldai ferences teológiai tanár jeles munkájában, Das Konzil von Vienne, 1311—1312 (Münster, 1934), a negyedik fejezetben (236— 386) behatóan foglalkozik a viennei egyetemes zsinat munkájával, amelyet a franciskánus-rend kebelében fölajzott viták lecsendesítésére foganatosított. Két zsinati dekrétum lett ennek az eredménye : az egyik az Exivi de paradiso, amely tulajdonképpen a ferences regula pápai magyarázata, a másik a dogmatikus érvényű Fidei catholicae fundamento dekrétum ; mivel mindkettő az akkori franciskánus élet vitáiból nőtt ki, azért röviden P. Müller nyomán rá kell mutatnunk arra a ferences háttérre, amely e két határozatot aláfesti. A ferencrendben már az alapító assziszi Szent Ferenc életében és a halálát követő években a fegyelmet illetőleg árnyalati különbségek voltak észrevehetők. Az egyik árnyalathoz a szigorúbb irányzatú rendtársak tartoztak, akik nem csekély fanatizmussal és charizmatikus buzgósággal a legnagyobb szegénységet, egyszerűséget és igénytelenséget párosították és ezt kimutatták építkezésben, étkezésben és kerülték az egyenesen tudományos foglalkozást. Ez a párt Szent Ferencet hitte magáénak, a tanítványok közül pedig Speyeri Cézárt tartotta vezérének. Ezzel a párttal ellentétben, a másik végleten azok álltak, akik szabadabban értelmezték Szent Ferenc akaratát a fegyelemben és regulában, a szegénységet felhígították egyéni felfogásukkal és érdekeik bevonásával, a gyakorlatban pedig sokszor lazák voltak. Ide tartozott, mint szellemi vezér, a különben zseniális Illés t. és a vele egy követ fúvó laikusok. Középen állott akkor a hivatalos rend és a józanabb elem, akik Johannes Parens, Pádovai szent Antal, B. Pármai János és Szent Bonaventura nyomán és a szigorúbbakkal szemben, a pápáknak a rend ügyeibe való beleszólását védték, a nagy rendházak mellett foglaltak állást, mivel ott a fegyelmet is jobban meg lehet tartani, a tudományos működést pedig a fegyelmezett élet kifolyásának tartották. Mindenesetre elmérgesítette a helyzetet Crescentius ab Aesio generális (1244—47), aki Szent Ferenc egykori kedvelt tanítványait, a franciskánus «hősi kornak» ama lovagjait és a velük együttérző szigorúbb felfogásúakat az egész rendben széjjelszórta, nehogy a lazább felfogásúakkal szemben össze tudjanak fogni. Igazában azonban az ú. n. spirituális (szigorúbb irány) kérdés csak 1274-ben lép a nagyvilág elé a II. lyoni egyetemes zsinattal összefüggésben. Az anconai tartománybeli spirituálisok ugyanis a zsinat ama «állítólagos» határozatával szemben, hogy tulajdont kapnak a kolduló rendek,
