Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
A ZSIDÓ ÉS A GÖRÖG ZENE HATÁSA LITURGIKUS ÉNEKÜNKRE 261 melynek szövege később nem mindig zsoltárvers, hanem privát szerzemény is lehetett. Ez az antifonás zsoltáréneklés különösen kedvelt volt Antiochiá- ban az ariánusok között, kik ezekhez az antifonákhoz heretikus értelmű szövegeket szerkesztve, a nép között észrevétlenül hintették tanításukat. A keresztények az ariánusok mintájára a városok terein és utcáin énekelték a maguk énekeit. Ez az éneklési mód hamarosan eljutott Jeruzsálembe, Konstantinápolyba és más keleti egyházakba, majd Milanóba, onnan Rómába és általánossá vált az egész nyugati egyházban. Az antifonás szisztéma azonban igazi otthonára a szerzetesi kolostorokban lelt. Itt idők során különböző módosulásokon ment át, de eredeti karakterét legjobban a responzoriális formában őrizte meg. Ezen az éneklési formán kívül találunk még egy harmadikat, amelyben a szólista énekes vagy a nép egyfolytában énekelte a zsoltárt elejétől végig, megszakítás nélkül (a későbbi mise Tractusa), de sem ez, sem a megelőző énekforma nem zsidó eredetű.1 A keresztény liturgia a zsinagógától örökölte a liturgikus szövegek éneklési módját is. Az őskeresztény kor liturgikus emlékei nem szólnak tulajdonképpeni énekről, hanem csak recitálásról, melyet énekbeszédnek nevezhetünk. Ez a recitálás egy magasabb hangon tartott, erősebb, a szó accentusa szerint ritmikusan gördülő, bizonyos pontoknál moduláló olvasási mód volt, mely önmagától hamarosan egy többé- kevésbbé melodikus karaktert vett fel, megmaradván azonban recitáló jellegűnek. Ehhez a következtetéshez vezet az a tény is, hogy mind a zsidóknál, mind a pogányoknál ez az éneklési mód felette kedvelt és szokásos volt. Így énekelték a zsinagógák liturgikus szövegeit és éneklik ma is. A görögök és a rómaiak pedig ily, énekhez közelálló, deklamáló hangon szokták közhírré tenni fontos vagy ünnepi hirdetményeiket. Midőn pedig ez a recitálás némi melodikus vonalat is mutatott, ennek a melódiának a jellege minden esetben diatonikus. így énekelték a leckét, az evangéliumot, az oratiókat, a praefatiót, a pater nostert, a liturgikus üdvözléseket és a többi liturgikus szöveget.1 2 A melódia a keresztény énekben mindig csak mint járulékos elem szerepelt, míg a lényeg mindig a szöveg maradt, mint ahogy az ének szerepe sem volt több, mint eszköz arra, hogy a szavakat az ének hathatósabb és érzékelhetőbb, tehát hatékonyabb formába felerősítse és világosabbá tegye. Azért a zsoltározás sem annyira ének volt, mint inkább egy méltóságosabb jellegű szövegolvasás, melynek esetleges melódiája nem szépségre törekedett, hanem átvilágítására a szó titkos értelmű jelentésének és szépségének. Itt is a szellem az, ami az életet adja, míg az imádság szelleme 1 P. Ferretti : Storia del Canto Gregoriano. Roma. III. f. 2 De Santis : Il cursus nella storia letteraria e nella liturgia. Civ. Catt. 1904. V. F. — Dupoux : Studi sul canto liturgico. Capra. Torino. 1905.
