Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Artner Edgár: A római katakombakutatás mai állása
ÓSZÖVETSÉGI SZENTÍRÁSTUDOMÁNY 77 tárul ki a választott nép történetében. Izrael prófétáinak tanításában Izrael Istene a többi népnek is Istene, ezeknek jótevője és bírája. A nemzet sorsa tagjainak erkölcsi magatartásában gyökerezik. A csapás a nép erkölcsi eltévelyedésének büntetése, az erkölcsi megújhodás sikert és talpraállást jelent. — Izrael történetének forrásaiként első helyen emliti a szerző a szentkönyveket. Amit a pseudepigrafusokról (katolikus terminológiában : apokrifusokról) mond, nem minden tekintetben helytálló. Ezek — akárcsak Jós. Flavius — Biblián kívül álló forrásokból is merítettek. Az ásatások eredményeit 1930-ig regisztrálja a szerző. Gazdag forrásanyag birtokában érdekesen rajzolja meg Kánaán művelődéstörténeti és néprajzi viszonyait az Izraelt megelőző korban. A pátriárkákról szóló bibliai elbeszélések megítélésében mérsékelt álláspontot foglal el. Wellhausen iskolájával szemben erélyesen hangsúlyozza és bizonyítja, hogy ezek az elbeszélések lényegükben ősi megbízható történeti hagyományon alapulnak. Mózes nevét az egyiptomi mgj ( = szülni) tőből eredezteti. Ez a nagy férfiú nemcsak szabadítója és vezetője volt népének a pusztában, hanem Izrael vallási és jogi életének is új irányt szabott. Jáhve, az ő Istene az egyetlen Isten, aki vetély- társat nem tűr maga mellett, egyben szellemi Isten, akit ábrázolni nem szabad. Jáhve szigorúan őrködik az erkölcsi törvények fölött; jutalmazza a jót és bünteti a gonoszt. Híveitől egyszerű, lármamentes istentiszteletet kíván. Ennek az istentiszteletnek megítélésében azonban — főleg Jer. 7, 22. hibás értelmezése következtében — Jirku túllő a célon. Nem lehet azt olyan biztosan állítani, hogy Mózes vallása a maga szigorú mivoltában egyáltalában nem ismert véres és vérontás nélkül való áldozatot. Sellin jerichói ásatásaira támaszkodva kétségbe vonja a szerző a Józsue-könyv ama elbeszélésének történeti hitelességét, mely a város csodálatos elfoglalását Józsuénak tulajdonítja. Utóbb (1929 óta) Garstang ugyanott végzett ásatásokat és más eredményekre jutott. (V. ö. Vincent, Revue Biblique. 39, 403. sk.) Ugyanígy kellő óvatossággal kell kezelnünk a szerző több más elsietett megállapítását is. Egészben véve azonban — amint az előadottakból kitűnik — a mű iránya erős visszahajlást mutat az ószövetségi szentírástudomány ősi, hagyományos útja felé és nagy haszonnal forgatható. E. Sellin: Geschichte des israelitisch-jüdischen Volkes. 2. T. Von babylonischen Exil bis zum Alexander dem Grossen. Leipzig, 1932. Quelle u. Meyer. 9.50 M. — A könyv a zsidók történetének irodalmilag eléggé elhanyagolt, de annál fontosabb korával foglalkozik. Az 1. fejezet a babiloni fogságról szól. Mindenekelőtt Júda tartományának politikai helyzetét és művelődéstörténeti, meg vallási viszonyait festi a szerző. Sellin szerint kb. 220.000 lélekből több mint 40.000 maradt vissza Júdában, Jeruzsálem pusztulása után. Ezek továbbra is ápolták az egyistenhitet a zsidóság régi hazájában. Az elhurcoltak száma kb. 80.000 volt. Ezeknek anyagi és erkölcsi viszonyait nagy gonddal rajzolja a szerző. Szó férhet Sellin amaz állításához, hogy a száműzötteket tömegekben telepítették le Babilónia külvárosaiban és a vidéken. Babilónia ebben az időben egyik virágkorát élte. Bővelkedett lakosokban is.
