Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Tóth Tihamér: A szentbeszéd eredményességének néhány titka
58 TÓTH TIHAMÉR könyvtárban, íróasztalnál tölti. Így csak az tud beszélni, aki sokat gyóntat és sokat beszélget híveivel. Annak a papnak, aki lépten- nyomon hallja a való élet keserű tengeréből felszálló panaszokat, annak prédikációja mindig a legidőszerűbb és legkínzóbb kérdéseket viszi a szószékre és állani fog róla Emerson mondása : «Vágd meg szavait és vérezni fognak». III. Ez a lelkűiét aztán magával hozza a siker harmadik titkát, a természetes beszédet is. Beszéljünk természetesen ! A mai ember nem bírja el a régiek koturnusos körmondat-görgetését ; de nem szívesen hallja papját «szónokolni» sem. Hanem legörömes- tebb akkor figyel reá, ha úgy beszélget velük a szószékről — oly hangárnyalattal, oly színezéssel, oly gesztusok kíséretében — mint azt két sétáló jóbarát szokta, csak jóval hangosabban. Az isotonia, a monotonia és a prédikáló stílus elkerülésének legjobb módja az, ha a szónok egész személyiségével képviseli az ügyet, melyet a szószéken hirdet. Akinek komolyan lelkén fekszik, hogy vallásos elhatározásokra indítsa hallgatóit, az nem fogja őket álomba ringatni, de nem fog reájuk kiáltozni sem, hanem egyszerűen «beszélni» fog, azaz pontot s vonást ismer, hangsúlyoz, szünetet tart, természetesen elbeszélget s eldob magától minden mesterkéltséget. De ép ezáltal biztosítja a sikert. Mert hiszen a szónok feladata befolyásolni a hallgatók elhatározását, azaz «rábeszélni». Ehhez pedig úgy a modern psychologia, mint már Cicero megállapítása szerint is három dolog kell : «Tribus rebus omnes ad nostram sententiam perducimus — mondja Cicero ; aut docendo, aut conciliando, aut permovendo», azaz világosan elmondani a tárgyat (docendo), sympathikussá tenni (conciliando) és fellelkesíteni iránta (permovendo). Mert ha igaz az, hogy «a jó plébánosnak legelső híve a saját lelke», akkor nem kevésbbé igaz, hogy a jó beszédnek is a legmélyebb hatást magára a szónokra kell tennie. Midőn pedig a szónok az előkészület ideje alatt a témával birkózik, és keresi az utakat és módokat, melyekkel a fölvett tárgy gyakorlati következményeit a saját életében meg lehetne valósítania, s látja az akadályokat, melyek útban állanak, az alatt nyeri el beszéde azt a melegséget, bensőséget és erőt, amelynek a hallgatók lelke sem tud ellenállni. Az a szónok, akinek saját lelkében végbementek azok a tipikus folyamatok, amelyek minden emberi lélekben végbemennek ennek vagy annak a témának átelmélkedésekor és megtárgyalásakor, az a szónok könnyen győzi meg hallgatóit arról, hogy amit nekik hirdet, arra valóban szükségük van, mert az erő a
