Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Tóth Tihamér: Mit kell a papnak tudni az átöröklésről?
MIT KELL TUDNIA A PAPNAK AZ ÁTÖRÖKLÉSRŐL? 351 megváltoztatni, de lehet szelídíteni, sőt bizonyos körülmények közt értékes jellemvonássá alakítani. Mert ne felejtsük el, hogy csak a testi alapnak, a szerszámnak örökléséről beszélünk és nem öröklődik a lélek, a tudás, az erény. Ha az úgynevezett «Erbstrom», vagyis a nemzedékről- nemzedékre átszármazó öröklési anyag beteges, azt ugyan nem könnyen teszi egészségessé és normálissá az egyéni életkörülmények még oly higiénikus vagy pedagogikus feljavítása sem ; a beteges «Erbstrom» valóban öröklődik, de — nagy vigasztalás — annak érvényesülése csökkenthető és akadályozható ! Hajlamot öröklünk, de ez vagy az az öröklött készség a nevelés hatása alatt lesz eleven erővé. Az átöröklés valóságának ismerete óta a pedagógiára éppen ez az új feladat is vár : lefékezni a káros átörökölt anyagot és szóhoz juttatni az előnyöset. A nevelés által elérhetővé válik, hogy két, egyenlő örökséggel terhelt egyén élete teljesen különbözővé alakuljon. Még ha egészen biztos lenne is az, hogy a genotypuson változtatni nem tudunk — amit azonban ma még nem lehet föltétien bizonyossággal állítani — a nevelés még akkor sem válnék fölöslegessé. Mert ha igaz lenne is, hogy a nevelés nem változtathat a fajon, hanem csak az egyénen, dehát mi más a faj a jelen pillanatban, mint az azt alkotó egyének személyes tulajdonságának összesége ! Gondoljunk csak két virágágyat egymásmelleit. Mindkettőben ugyanaz a virágfajta van elvetve, de az egyik rendezett, jól ápolt, locsolt, üde friss, eleven, a másik meg elhanyagolt, gazos, száradt, hervadt — pedig a genotypus mindkettőben egyforma ! Épp így mennyivel más benyomást tesznek ugyanazon genotypus mellett is egy fajnak jól nevelt, fegyelmezett, iskolázott és művelt tagjai, mint fegyelmezetlen, durva vadhajtásai. Bármilyen súlyos terheltség öröksége alatt nyögne is valaki, utóvégre annak az «Erbstrom»-nak megsértése egyszer, valahol kezdődött, tehát lehetetlen, hogy a tiszteletreméltó egyéni erőfeszítések eredménye gyanánt most annak javulása és gyógyulása is el ne kezdődhetnék! E) Az azonban tény, hogy az átöröklés törvényeinek ismerete óta sokkal félénkebben, sokkal elővigyázatosabban kell ítéletet mondanunk az emberek cselekedetei és élete felett. Mert nehéz pontosan eldönteni, hogy az egyes esetekben mennyi az öröklés, mennyi a nevelés és mennyi az egyéni felelősség. Az átöröklés bizonyos mértékben megerősítette a régiek közmondását : Naturam expellas furca, tamen usque recurret. Viszont azt se felejtsük el, hogy tőlünk függ, vájjon az öröklött jó vagy rossz hajlamot engedjük-e dolgozni. Lehetséges, hogy egész lényem, idegzetem vinne a bűnre, de még akkor is ellene mondhatok bensőmben : tehát minden átöröklés ellenére is megmarad a szabadakarat, legalább is bizonyos mértékben. Viszont a pedagógia értse meg az átöröklés tényéből a figyelmeztetést, hogy a természet, amelyet öröklünk, mindenkinél egyéni, nem lehet tehát sémára, kaptafára nevelni, hanem a jó nevelést három tényező harmóniája adja meg: 1. a természet (<pùatç), 2. a belátás (Xóyo{), 3. a szoktatás (I&oç).