Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Tóth Tihamér: Több pszihologiát a szószékre!
TÖBB PSZIHOLÓGIÁT A SZÓSZÉKRE 247 tudomásul a szószékről elhangzó igazságokat, bármily egyszerű külső formában és igénytelen előadásban hangzottak légyen is el azok ! A könyvek, újságok, rádió és gyűlések által elkényeztetett publikum ma sokkal kritikusabb, a szónok szavait maga akarja mérlegelni és bizony elcsépelt állításaira vagy készületlen beszédeire üresen hagyja a templom padjait. Aki a földi gondokkal küz- ködő, keseredett, elégedetlen, az örökkévaló dolgoktól erősen elfordult mai embernek eredménnyel akarja hirdetni a természetfölötti élet valóságát és igazságait, annak ugyancsak neki kell ehhez készülnie. Legyünk tehát azzal tisztában, hogy aki a hitszónoki tisztséget a mai, nagyon megnövekedett igényű hallgatóság előtt csak elfogadhatóan is akarja betölteni, annak alapos készülésre, folytonos meditáldsra van szüksége. Egész héten ezzel a kérdéssel kell járnia-kelnie, ebből a szemszögből néznie a nagy világ és a kis parochia életének eseményeit, gyúrni és formálni az anyagot. Aztán leírni (lehetőleg nemcsak vázlatban) ! Aztán megtanulni ! Mindez munkát, fárasztó, komoly munkát jelent, — de sikert is. Míg viszont senki se csodálkozzék, ha ma is igazolódik a régi tapasztalat : «Qui ascendit sine labore, descendit sine honore». Mialatt a hitszónok beszéde anyagán, egy-egy súlyos veretű, fegyelmezett terminus technikusokkal megszabályozott dogmatikus vagy morális tételen elmélkedik és azzal vívódik, azt gyúrja s formálja, hogy a nagy hívő tömeg lelki szükségleteihez közel hozza, olyan munkát végez, mint az elektromos transzformátor, mely a messzi fekvő centráléből vastag drótokon szállított óriási feszültségű áramot átalakítja, mindennapi használatra alkalmassá teszi. A beszéd inkarnácíójának ez az elvégzése bizony verítékes szellemi munka ! A logikából átnyergelni a pszihológiára és egy vértelen, sápadt könyvdefinicióra rálehelni a lüktető élet piros színét, hogy a beszéd túl doktrinér ne legyen és ne vesszen el fogalmak és logikai elmefuttatások ködében, hanem a sápadt absztrakciókból utat találjon a konkrét élethez. Nem lehet tagadni, hogy a modern pasztoráció a külső szerepléssel, gyűlésekkel, egyleti élettel annyira igénybe veszi a pap idejét, hogy az eredményes prédikáláshoz szükséges előkészületet erősen meg kell nyirbálnia. Ez — sajnos — való tény. De más kérdés, hogy meg lehet-e vele barátkoznunk ! Kérdés, hogy a pasztoráció említett mellékhajtásai valóban jogosan vonják-e el a papot a mégis csak legeminensebb pasztorális munkának, az ige
