Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Schütz Antal: A hittudomány jelen fázisa és föladatai (II.)
108 SCHÜTZ ANTAL tok és nem ritkán egyéni szeszélyek szerint történik: ú. n. szabad gazdaság ; csak itt-ott nyúl bele, nem annyira döntő, hanem irányító jelleggel, egy-egy helyi központi szerv. Innen van, hogy a ma tudományos tevékenységéről és eredményeiről senkinek sincs teljes, hű áttekintése ; sőt nincs az a specialista, aki csak a saját szakjának is folyó termelését át tudná fogni és föl tudná dolgozni. A kutatásnak, irodalmi alkotásnak tárgyait, terjedelmét stb. általában egyéni hajlamok, utilitarista meggondolások vagy helyi mozzanatok szabják meg. A tudományos üzem ilyenformán bizonyos anarchia képét mutatja, mely nincs híján a gazdagság, változatosság, érdekesség igézetének, de egyúttal sok kapkodásnak, kísérletezésnek, idő- és erőpazarlásnak is gyakorlótere. Bizonyos normáló és szabályozó szerveket jelentenek itt mindenesetre az akadémiák, egyetemek, más tudós társaságok, intézmények és vállalatok, laboratóriumok és folyóiratok ; de ami a gazdasági életben ma már legalább mint kívánalom kopogtat, az ú. n. irányított gazdálkodás, tervgazdaság gondolata, a tudományos üzemben még meg sem jelent a látóhatáron. A hittudomány számára a helyzet nagyjából ugyanaz ; némi ellensúly a szakoknak az egésszel és az egyházi élettel való szorosabb összefüggése. Jótékony irányítást jelentenek itt a római középponti tudományos szervek, pápai intézetek és egyetemek is. De a tudományos tervszerű munka kérdése ezzel még nincs megoldva. Egyelőre föladat marad a meglevő irányító szerveket kiépíteni, tehát többek között a hittudományos vállalatokat, hittudományi fakultásokat és — folyóiratokat. A világi tudományokkal és szellemi irányokkal való kölcsönhatás mint elv és mint gyakorlat az Egyházban sohasem szünetelt, és ma is elég intenzív. Mint közvetlen föladatok itt a következő meggondolások jöhetnek szóba : Jó ma a hittudománynak újra megnyitni, vagy tágabbra nyitni kapuit olyan módszeri szempontok számára is, melyek első tekintetre egészen idegenek tőle. Hugo Victorinus, a nagy 13. századeleji teológus tettel és szóval biztat: Omnia disce ; postea videbis nihil esse superfluum. Szabad itt gondolni még oly távoleső dolgokra is, mint a 19. század organon-jára, a matematikai módszerre, mely, hiszem, nem egy fogódzópontot nyújt bizonyos teológiai kérdések termékeny tárgyalásához. Ugyanígy szabad, gondolom, próbát tenni a charakterológiai módszerrel,amint történtek már termékeny kísérletek a fenomenológiai módszerrel. Ugyancsak több figyelmet érdemel részünkről a pszichológiai,szellemtörténeti, szociológiai módszer.
