Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Puskás Attila: Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén
Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén PUSKAS ATTILA megvalósulásának sine qua non-jaként vagy csupán egyik lehetséges, illetve ténylegesen bekövetkezett megvalósulásaként értelmezik-e; (c) Krisztus dicsőséges létmódjára is ki- teijesztik-e vagy csak földi életére. Az ontológiai kenózisértelmezés legmérsékeltebb válfaja az, amelyik csak az ún. relatív isteni tulajdonságokra - mindentudás, mindenhatóság, mindenütt jelenlét — vonatkoztatja az önkiüresítést, időben korlátozottan csak Jézus földi életére (fogantatásától feltámadásáig) érti, valamint az inkarnáció megvalósulása egyik lehetséges és ténylegesen megvalósult módjának tekinti. Az ontológiai kenotikus krisztológia legradikálisabb lehetséges változata az, amelyik minden isteni tulajdonságra kiterjeszti a kenózist, Jézus dicsőséges állapotára is vonatkoztatja (fogantatásától kezdődően mindörökre tartó), valamint az inkarnáció szükségszerű feltételének tekinti. E két szélső álláspont között nyilvánvalóan átmenetek is lehetségesek. A radikalitás fokának függvényében változik e megközelítések viszonya az inkarnáció nem-kenotikus, klasszikus értelmezéséhez, mely a megtestesülést úgy lógja fel, hogy a Logosz isteni természetéhez emberi természetet vett fel anélkül, hogy saját isteni természete megváltozott volna és isteni tulajdonságairól vagy azok akárcsak egy részéről le kellett volna mondania. Nézetünk szerint a funkcionális kenózis-elmélet, melynek elemei a patrisztikus értelmezésben is jelen vannak, összeegyeztethető az inkarnáció egyházi, hivatalos tanításával, a khalkédóni knsztológiai dogmával. Vannak teológusok, akik amellett érvelnek, hogy az ontológiai kenotikus krisztológia legmérsékeltebb változata sem mond ellent az egyház dogmatikai tanításának, hanem ez utóbbi egyik lehetséges értelmezéseként lógható fel. Azt is megfigyelhetjük, hogy a kenotikus krisztológia egyes képviselői az utóbbi időkben nyitottak nem-kenotikus típusú elméletek felé, melyeknek bizonyos elemeit beépítik saját kenózis-értelmezésükbe s így egy kombinált kenózis-elmélettel állnak elő. A kenotikusok úgy vélik, hogy a szentírási szövegek legalábbis megengedik, ha nem egyenesen megkívánják a kenotikus elmélet szerinti értelmezését az önkiiiresítésnek. A Filippi-levél krisztushimnuszán túl azokra az újszövetségi helyekre hivatkoznak előszeretettel, melyek arról tanúskodnak, hogy a gyermek Jézus növekedett bölcsességben (Lk 2,52), megkísértetett (Mt 4,1-11; Zsid 4,15), tudása korlátozott volt (vö. nem tudja ki énntette a ruháját: Mk 5,29—31; nem ismeri a parúzia időpontját: Mk 13,32), szülővárosában a hitetlenség miatt nem tud csodát tenni (néhány beteggyógyításon kívül Mk 6,5), a szenvedésből tanult engedelmességet (Zsid 5,8—9) és a kereszten elhagyatott- ságot átélve kiált (Mk 15,34). Jézus főpapi imája az utolsó vacsorán szintén feltételezni látszik, hogy az ima időpontjában Jézus nem birtokolja az isteni dicsőségnek azt a teljességét, amiben része volt a világ teremtése előtt és aminek az újbóli elnyerését kéri az Atyától (Jn 17,4—5; vö. 2Kor 8,9; 12,9; Zsid 2,9.17). A kenotikusok szerint jóllehet ezeket a szöveghelyeket másként is lehet értelmezni, ám ha komolyan akaijuk venni Jézus valódi és velünk egylényegű emberségét, akkor a kenotikus olvasat a jobb.10 Ennek az állításnak az alapját az a filozófiai intuíció alkotja, mely szerint Jézus nem lehet valóságos ember, ha isteni természetének bizonyos tulajdonságait — pl. mindenhatóság, mindentudás — a Logosz nem korlátozta, illetve nem adta fel a megtestesülésben. Másfelől arra is hivatkoznak, hogy maguk a klasszikus és hivatalos egyházi értelmezés képviselői is végső soron arra kényszerülnek, hogy olyan isteni tulajdonságokról/előjogokról való önkéntes és időleges lemondást feltételezzenek a Logosz részéről mint pl. az isteni fenség, dicsőség, szenvedhetetlenség, testetlenség.11 "'Davis, St. T., Is Kenotic Christology Orthodox?, in Christian Philosophical Theology, Oxford 2006, 172—193; itt: 185-187. 11 Uo. 181. 187
