Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Megfontolások az alapvető emberi jogok megalapozásának lehetőségeiről (A keresztény bölcselet kísérlete az alapvető jogok megalapozására)
Megfontolások az alapvető emberi jogok megalapozásának lehetőségeiről KUMINETZ GÉZA Konfucius ajkára ad: „Az erkölcsi jóság sokkal fontosabb, mint a szabadság vagy a jogok, bármennyire is megrázó [...], csakis az erényes emberek lehetnek szabadok, és csakis az erényes emberek fogják önként biztosítani a másiknak a jogait. Tehát az erény a gyakorlati megalapozása a jogoknak és a szabadságnak, nem pedig fordítva”.27 28 Épp emiatt az erkölcsi és vallási tudat ébresztése és fejlesztése elemi érdeke minden társadalomnak. Ennek első fázisa a személy kellő szocializálása, ráébresztése alapvető kötelmeire. A kellő világnézet és vallás kialakítása minden ember emberré válásának szükségszerű feltétele. Ennek kialakítása akkor a leggyümölcsözőbb, ha egységes világnézeti és vallási felfogásban tanítjuk a következő nemzedéket. Ez a nevelési szisztéma segíti leginkább a valóságérzet kialakulását, a következetes gondolkodást, az értékek és hierarchiáik helyes felbecslése készségének kifejlődését. Az ember olyan lény, aki megvizsgálja élete körülményeit, léthelyzetét, és megállapítja életének fontos értékeit, javait, céljait, vágyait, igényeit; felismeri sajátos, ember voltából eredő hivatását, vagyis az ember voltban rejtező erkölcsi értéket és a belőle eredő kötelességeit. A hivatásból végzett munka épp a tevékenységben felismert erkölcsi érték önzetlen szolgálatában, szeretetében áll. Ezért az alapvető emberi jogokat ezek az emberi hivatásból eredő kötelmek alapozzák meg. Hogy az emberi lét nure van hivatva, ezt az ember a mindenkori ismeretei és életérzése alapján alkotja meg, s ebben a világnézetet, vallást alkotásban sajátos módon nyilvánul meg önrendelkezése. Egyfajta optio fundamentalis ez, sőt, a legalapvetőbb, melyben hitet tesz, mintegy végső ítéletet mond önnön, a világ és az istenség természetéről, vagyis az önmagához, a világhoz és az istenséghez való viszonyáról. Ennek a végső ítéletének fényében hozza meg mindennapi döntéseit, vagyis a világnézete érzéseit, gondolatait és tetteit alakító meggyőződésként funkcionál. Ezt a világnézet-alkotást mindenkinek, aki értelme elégséges használatára eljutott, személyesen kell megteremtenie, illetve minden nemzedéknek is újra meg kell fogalmaznia értékrendjét. Fogalmazhatunk talán úgy is, hogy ebben áll az egyén és egy nemzedék felnőtté válása, ez az ő tűzkeresztsége. E tekintetben hol az egyén alkot eredetit, hol pedig a társadalom köztudata hordozza a vezéreszméket.2S Ez a végső értékelés, mivel újra és újra megteendő, akár az egyén életében, akár a történelem során, hol jobban sikerül, hol kevésbé. Ritka az olyan kor, amikor mind a három nagy eszme — az én, a világ és az Isten is —, és kölcsönös viszonyuk is kellő hangsúlyt kap. Történelmileg először a világon, majd az istenségen volt a hangsúly, ma pedig az én tartja túlságosan bűvöletében az embert. Talán eljön hamarosan egy olyan időszak, mely mindhármat, mindegyiket a maga helyén fogja — és nemcsak elméletben — értékelni.29 Az ember mindaddig elvéti a végső világnézeti értékelését, amíg vagy úgy dönt, hogy csak önmagának, vagy csak a világnak, vagy csak az istenségnek akar élni (vagy bármely kettőnek a harmadik ellenében). Mindháromért való a teljes értékű emberi élet. A világban én élek, s akkor élek Istenért, ha megérlelem személyiségemet. Természetesen a nagy vita tárgya épp maga az ember, az emberi hivatás mibenléte, vagyis az ember helyének és rendeltetésének helyes kijelölése. Az embernek mint fajnak lényegében meghatározott, determinált a hivatása és az azzal járó kötelességei, ám a rá való reflexió, vagyis a világnézeti értékelés, lehet bármennyire tárgyilagos, mégis alap27 Vö. KREEFT, P., Ökumenikus dzsihád. Ökumenizmus és kultúrharc, San Francisco 2004, 90. 28 Vö. Brandenstin, B., Etika, Budapest 1938, 12-20. 29 A probléma ilyen megfogalmazását Frenyó Zoltán kollégától hallottam. 59
