Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Dulles, Avery S. J.: A hitaktus kognitív dimenziója
A hitaktus kognitív dimenziója AVERY DULLES, S.J. Egyes posztfundácionalista nézeteket valló protestánsok - mint például George Lind- beck és Ronald Thiemann - abban látják a fundácionalizmus hibáját, hogy az elsőbbséget ad az emberi racionalitásnak az isteni kezdeményezéssel szemben, így a pelágianizmus csapdájába esik. Lindbeck és Thiemann határozottan hangsúlyozzák Isten kezdeményező szerepét, aki a leendő hívőket szabadon szólítja meg a bibliai elbeszélésekben foglalt ígéretekkel.18 Az elmondottakból már egyértelmű kell legyen, hogy magam is elfogadom azt az elvet, hogy elsőbbséget kell tulajdonítanunk Isten kegyelmi munkálkodásának, valamint a Szentírás és a hagyomány által közvetített igéjének, még minden emberi hozzájárulást megelőzően. Mint katolikus, hangsúlyozom azonban a hívő ember értelmében és szívében működő kegyelem átalakító szerepét is. A hit ajándék, így hát világos a tagadó válaszunk arra a kérdésre, hogy az ember - pusztán természetes erejéből — el- juthat-e a hitre vagy a megigazuláshoz. Ha mindenki számára bizonyítani tudnánk a keresztény vallás igazságát, alátámasztva azt bármely egészséges értelemmel rendelkező megfigyelő számára, akkor ezzel együtt fel kellene adnunk az isteni cselekvés elsőségére vonatkozó állításunkat. Szembe kell tehát néznünk a posztfundácionalisták (és fideisták) által képviselt véglettel is, hogy középutat találhassunk a szélsőségek között. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az értelem képes a hitre vezető jelek befogadására. Az elme hitre vezető útja fokozatosan növekvő megvilágosodásként képzelhető el, amelyben így dinamikusan aktualizálódik az emberi racionalitásban rejlő minden lehetőség. Hívővé válva, a keresztények nem megtagadják az értelmüket, hanem kiteljesítik azt. Valójában az egész itt tárgyalt vitának az a főtémája, hogy a vallási igazságokkal kapcsolatos kérdések megvitatását módunkban áll-e olyan alapra helyezni, amely minden, egészséges értelemmel rendelkező ember számára egyformán elfogadható keretet biztosít. A posztfundácionisták jellemzően a magánélet világában keresgélnek, és a megismerő ember egzisztenciális hangoltságát, neveltetését, valamint a személyes életút tapasztalatait tartják fontosnak. Ezzel szemben a fundácionalisták figyelme - a hitvédelmi motivációik hatása alatt - inkább nyilvánvaló „tények” és külső rendkívüliségek keresésére irányul, mint amilyenek például a nyilvános csodák. Ezzel kapcsolatban — véleményem szerint - ma be kell látnunk, hogy a fundácionalizmus (evidencializmus) bizonyos korai formái korrekcióra szorulnak. Newman élesen látó gondolkodóként tökéletesen tisztában volt a hitre jutás folyamatának személyes vonatkozásaival. Innen érthető, hogy az evidencialista William Paley kérdésére így válaszolt: „Miért kellene nekem más alapállásába belehelyezkedve érvelnem, és mintegy a saját gondolkodásmódomból kivetkőzve, idegen elveket, vonzódásokat, vágyakat és reményeket magamévá tennem, azok helyett, amelyek azzá tesznek, aki vagyok?”19 E személyes mozzanatok elfogadása azonban semmiképpen sem jelentheti a szubjektivizmus és relativizmus igenlését. A közös emberi természetből kiindulva, joggal feltételezhetjük, hogy a racionalitás képessége alapvetően mindannyiunkban azonos. A metafizika és a logika magától értetődő elvei, valamint a történelmi adatok nem ma- gánjellegűek, ezért megvan a tere az érvek tárgyilagos ütköztetésének. Egy bizonyos pontig az egyetemes emberi értelem képes megragadni olyan vallási szempontból jelen18 Ronald F. Thiemann, Revelation and Theology. The Gospel as Narrated Promise, University of Notre Dame Press, Notre Dame (Ind.), 1985, 144; vő. George Δ. Lindbeck, The Nature of Doctrine. Religion and Theology in a Postliberal Age, Westminster, Philadelphia 1984, 119. ’’John Henry Newman, An Essay in Aid of a Grammar of Assent, University of Notre Dame Press, Notre Dame (Ind.) 1979, 330. 171
