Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Dulles, Avery S. J.: A hitaktus kognitív dimenziója
AVERY DULLES, S.J. A hitaktus kognitív dimenziója veleszületett megismerési képességeket felülmúló megismerő elv szerepét.14 15 Óngenész és az alexandriai atyák nyomdokain járva azonban — Newmanhez hasonlóan — vissza kell utasítanunk a „racionalitás” fogalmának az ilyen beszűkítését, amely csak a „természetes, önmagára utalt képességet” látja az értelemben. Newman számára a hitaktus „teljességgel racionális tett”, de itt a kegyelemmel segített értelem racionahtására kell gondolnunk.13 A hívővé válás folyamata során az elme — a kegyelem megvilágosító hatása alatt — szervesen kapcsolódó megismerési mozzanatok láncolatán át halad előre. Hans Urs von Balthasar, a nagy alexandriaiak kései tanítványa hasonló látásmódot követ, amikor a következőket írja: „Valójában csakis a hit alapozhatja meg a dolgok teljességgel objektív (»racionális«) ismeretét, azok létéig hatolva.”16 Az értelem és az akarat részvétele a hitaktusban — amelyet a kegyelem belső működése alapoz meg — együttesen vezet a teológiai értelemben vett hitbizonyossághoz. Hadd idézzük újra Newmant: „A bizonyosság — annak legnemesebb értelmében — azok jutalma, akik egy akarati aktussal, az értelem és a gyakorlati józanság által vezettetve ölelik át az igazságot, amikor a természet gyáván elbizonytalanodik. Kockázatos vállalkozásba kell fognunk: a hit kockázatos vállalkozás az ember számára mielőtt katolikus lesz, a bizonyosság pedig csupán utólagos ajándék. A racionalitás útján közelítünk az Egyházhoz, ám csak a Lélektől megvilágosítva léphetünk be abba.”17 A kegyelemmel átitatott döntés által öleljük át Isten kinyilatkoztatását, mint létünk egzisztenciális rejtélyének kulcsát, miközben eme döntés a korábban hiányzó tisztasággal és derűvel ajándékoz meg bennünket. A HIT ÉS AZ ÉRTELEM „KÖRKÖRÖS” ÖSSZJÁTÉKÁNAK HARMADIK ÚTJA Miképpen foglalhatunk tehát állást abban az összetett vitában, amelynek korábbi szereplői az evidencialisták és fideisták voltak, és amit ma újra magunk előtt látunk a fundácio- nalisták és a posztfundácionalisták közötti ütközetekben? Bizalmatlan vagyok a sok esetben karikatúrákat is megszégyenítő címkézés hasznosságát illetően. A fundácionalistákat (és az evidencialistákat) általában úgy szokták bemutatni, mint akik szélsőségesen racio- nalisztikus hajlamúak. A hitaktus szabadságából és természetfelettiségéből kiindulva nehéz fenntartani azt a nézetet, hogy a keresztény vallás igazsága hit nélkül is követhető érvrendszerrel meggyőzően alátámasztható. Amennyiben elemzésem helyes, a keresztény hit racionalitása nem mutatható be magától értetődő vagy megkérdőjelezhetetlen előfeltételezésekből nyert, szillogisztikus bizonyítékokkal. A realisztikusabb elemzés rávilágít a hit integratív értelemhasználatot igénylő jellegére, illetve arra, hogy a hitet támogató érvek jórészt hallgatólagos belátásokra támaszkodnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hitnek ne lennének önmagán kívüli referenciái. 14 Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae II—II. 2,3, 1; valamint Summa contra gentiles, IV. 1. 15 Vö. John Henry Newman, Fifteen Sermons Preached before the University of Oxford 1826-1843, SPCK, London 1970, 207. 16 Hans Urs von Balthasar, The Glory of the Lord, A Theological Aesthetics, vol. 1., Seeing the Form, Ignatius, San Francisco 1982, 536. "John Henry Newman, Loss and Gain. The Story of a Convert, 17th impression, Longmans — Green, London 1911, 385. Vö. GÜNTER Biemer, Newman hagyományteológiájának „alanyi" szempontjáról, in Teológia 49 (2015/ 1-2), 1-17. 170
