Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Dulles, Avery S. J.: A hitaktus kognitív dimenziója
A hitaktus kognitív dimenziója AVERY DULLES, S.J. is áll.4 Kevesektől várható el ilyen mélységű metafizikai tudatosság vagy filozófiai rutin, ami alapján ezek az érvelésmódok haszonossá válhatnak. A hitelőzmények tudatosítása ezért nem tekinthető minden értelmes hitaktus szerkezeti elemének. Sőt, éppen az is az isteni kinyilatkoztatás létjogosultságát igazolja, hogy ezeket az alapvető vallási igazságokat azok számára is közérthetően kell tolmácsolni, akik nem képesek más úton hozzájutni ezekhez. (I. Vatikáni Zsinat, DS 3005) A filozófiai úton elvileg hozzáférhető vallási igazságok hit egészével összefüggésben azonban csak korlátozott értékekűek, hiszen nem tudnak magyarázattal szolgálni például arra vonatkozóan, hogy vajon tényszerűen megtörtént-e a kinyilatkoztatás, ill. konkrétan Jézus Krisztus-e az isteni Megváltó. A metafizikai kutatás tehát csak részleges eredményt ígér, és nyitott kell maradjon a demonstratio Christiana, a keresztény hit tágabb mozgásterű fundamentális teológiai bemutatása felé, amelyhez már a történelmi és antropológiai reflexió is hozzátartozik. A TÖRTÉNELMI HORIZONT Vizsgálódásunk második fázisában tehát szembetaláljuk magunkat a történeti adatok kihívásával. Ez elkerülhetetlen, hiszen a kereszténység történeti vallás, amelynek központi mondanivalója, hogy Isten Jézus Krisztusban emberré lett, meghalt és feltámadt, hogy megváltson bennünket, és ezáltal az örök élet útját mutassa meg nekünk. Ahhoz, hogy mindezt racionálisan állíthassuk Jézusról, tisztáznunk kell a történelemtudományhoz fűződő viszonyunkat, amely akadémiai diszciplína valós adatok megállapítására és azok egységes keretben való értelmezésére törekszik. A történelemtudomány annyiban válik érdekessé és jelentőssé a számunkra, amennyiben az adatokat képes értelmes mintába rendezni, és ezáltal többet nyújt egy egyszerű kronológiánál. A keresztény kezdetekre vonatkozó történeti érvelés bizonyos apologetikus gyakorlata fontos elvi kérdéseket vet fel. Vajon egy objektív történeti megközelítés be tudja-e mutatni, hogy Jézus istem hatalommal cselekedett, csodákat tett, isteni megváltóként lépett fel, és feltámadt a halálból? Jónéhány apologéta szerint ezek a kérdések történeti érveléssel megválaszolhatóak, és nincs szükség a hit kifejezett bevonására e tények tisztázásához. Ám a modern gondolkodók jelentős része amellett érvelt - már Hume-mal kezdve -, hogy ezek a vallási természetű következtetések jelentős mértékben túllépik a történeti igazolhatóság határait. Vajon hogyan vághatunk utat a teológia számára az ilyesféle részigazságokat tartalmazó, széttartó állásfoglalások közepette? A történelmi tényekkel és értelmezésekkel kapcsolatban elsősorban nem a „deduktív logikánkra” támaszkodunk. A történelmi megismerés összetettebb értelemhasználatot feltételez, amelynek szerves részét képezi a valószínűségek mérlegelése. A jó történészt a helyes ítélőképessége vezeti, amikor a tanúságokat a tanúk megbízhatóságát rangsorolva értékeli. Azok az érvek, amelyek a halmozódó valószínűségek logikájára épülnek, gyakran a szillogisztikus megfogalmazások nélkül is elvezetnek egyfajta bizonyossághoz. Newman bíboros fontos felismerése, hogy a gyenge bizonyítékok együttese gyakran ugyanúgy J Habár életem jelentős részében teológusként tevékenykedtem, tanári pályám 1951 és 1953 közötti szakaszában filozófiatanár voltam a new yorki Fordham Egyetemen. Egyfajta neotomizmust képviseltem a metafizikában és a természetes teológiában, de az ismeretelmélet területén mégis inkább John H. Newman perszonalista látásmódját találtam meggyőzőbbnek. Tanulságos volt számomra a felismerés, hogy Newman gondolatvilága sok ponton szorosabban kapcsolódik Arisztotelészhez és Szent Tamáshoz, mint a neotomizmushoz. 165
