Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Dulles, Avery S. J.: A hitaktus kognitív dimenziója
AVERY DULLES, S.J. A hitaktus kognitív dimenziója erős bizonyítékot képez, mint ahogy egy drótkötél sok törékeny szálból erős sodronnyá állhat össze.5 Egyetlen, józan, tanult ember sem kérdőjelezi meg Bonaparte Napóleon alakjának a történelmiségét. Annak ellenére van ez így, hogy nem szokás szigorú logikai levezetést adni arra vonatkozóan, hogy e ponton a történészek bizonyító erejű konszenzusáról beszélhetnénk.6 A konvergáló valószínűségeket gyakran az értelmünk integratív vagy hallgatólagos (tacit) működése jogos következtetésnek tekinti, amely következtetésből nyert bizonyosság azonos a formális logika szillogisztikus érvelésmódjából nyert bizonyosság értékével. Az integratív értelemhasználat helyes értékelése lehetővé teszi olyan dolgok megbízható elfogadását, amelyek formális bizonyítására nem áll módunkban. Ilyennek tekinthető pl. az a vallási igazság, hogy Jézus Krisztus történeti személyként létezett, tanítványokat gyűjtött maga köré, és keresztre feszítették. Az integratív értelemhasználat esetében nagyon sok múlik a megismerők előzetes intellektuális hangoltságán. Minél valószínűtlenebbnek gondolnak egy eseményt, annál erősebb lehet a gyanú a tanúk megbízhatatlanságát illetően. A vallásos érdeklődéstől és horizonttól távolabb álló történész feltehetően úgy találja, hogy az Újszövetségben Jézusnak tulajdonított, rejtett értelmű mondások vagy csodás tettek annyira valószínűtlenek, hogy már-már hihetetlenek. így7 nagyon egyszerű megértenünk, hogy miért gondolják úgy sokan, hogy a keresztény hit már kívül van — az integrális értelemhasználatnál szűkebben felfogott — racionalitás körén. Míg a Bibliában foglalt, Jézus Knsztusról szóló tanúságokat nem lehet könnyedén félretenni, mégis el kell ismernünk, hogy a szekuláris előítéletekkel művelt, akadémikus módszert követő történelemtudomány joggal torpan meg a Jézus Knsztust megváltóként, kinyilatkoztatásként és Isten Fiaként tekintő vallási állítások előtt. Ugyanakkor az sem magától értetődő, hogy a történelemtudományt miért kívánják egyesek szekuláris előítéletek „elfogulatlan” alapjára helyezni. A VALLÁSTUDOMÁNYI HORIZONT Ezen a ponton tehát szükséges megtennünk a következő lépést, ami a történeti kutatás logikájától a keresés harmadik fázisához, tágabb horizontjához vezet. A vallási tudás sajátos logika szerint szerveződik, amely számot vet a valóság transzcendens dimenziójával is. Sok hívő számára a vallásos hit a lelkiismeret tapasztalatában gyökerezik, amely felébreszti a kötelességérzetet, a felsőbb jóváhagyás vagy a szégyen érzéseit, illetve egy magasabb ítélő fórum előtti felelősségérzetet. Az erkölcsi kötelességek terén a „feltétlennel” való találkozás egy transzcendens, isteni forrás létét sejteti. Newman bíboros szerint először a lelkiismeret követelményei nyomán jelenik meg a képzeletünkben egy „Legfelsőbb Kormányzó” képzete, akihez „a bíró, a szent, az igaz, a hatalmas, a mindent látó, a számonkérő” képzeteit is társítjuk.7 Ezen archetipikus képektől könnyen utat találunk a Biblia Istenéhez. Ha érzékenyek és készségesek vagyunk lelkiismeretünk parancsoló hangját hallva, valamint készségesen elismeijük, hogy7 mikor voltunk engedetlenek ezzel 5 Vö. John Henry Newman, The Letters and Diaries of John Henry Neuman, vol. 21., Nelson, London 1972, 146. 6 Abban is biztos lehetek, hogy amikor előadást tartok, akkor például nem egy előadóteremnyi robothoz szólok. Ezt józanul feltételezhetem, bár nem áll rendelkezésemre olyan kutatási adat, ami az ellenkező helyzetet kizárná. Azt sem tudom bizonyítani, hogy meg fogok halni, bár bizonyos vagyok abban, hogy ez velem is meg fog történni. 7 Vö. John Henry Newman, An Essay in Aid of a Grammar of Assent, University of Notre Dame Press, Notre Dame (Ind.) 1979, 101. 166
